“Idiótákkal vagyok körülvéve. Ez méltatlan egy macskához, semmi emelkedettség, semmi magasröptű beszélgetés, semmi entellektüel társaság. Csak ezek.

Most azt mondja a Nagypofájú, hogy írjak a blogjába. Ugyanmár. Annyira nem lehet csökött agyú, hogy azt gondolja, nem tűnik majd fel az olvasóknak, mennyivel kifinomultam, élvezetesebb és mélyenszántóbb az én mondanivalóm az övénél. Nyilván inkább az én gondolataimat olvasnák ezentúl…Aztán meg hallgathatom, hogy sírdogál. Mert persze össze vagyok zárva. Ezekkel. Állandóan.

A Kétlábú egy idegroncs. Megérdemli. Ő akarta. Bezzeg egy macskával az élet sokkal értelmesebb, sokkal magasztosabb. Nem beszélve arról, mennyi időt spórolna meg, ha nem ezt a két Nyálzsákot kellene állandóan sétálni hordania. Csak heverne a kanapén, sőt, elférne a kanapén, én leereszkednék hozzá, és dagasztanék a hasán, míg Dosztojevszkijt olvasunk. Hah, micsoda szép álom. Ehelyett???

Ezek ketten mindenütt ott vannak. Még a dolgom sem végezhetem el a vizslató, vizenyős tekintetük nélkül. Néznek, ha eszem, néznek, ha alszom. Értem én, hogy csodás vagyok, de ezt a közönséget kikérem magamnak!

Ott az a nagydarab Feketeorrú. Ő a kisebbik problémám. Állandóan valami játékmackót tart a szájában, mint baba a cumit. Szánalmas. Néha csak attól félek, hogy véletlenül engem vesz majd a szájába. És nyálas leszek. Mert ezektől minden nyálas. Maxnak hívják. Néha hagyom, hogy megszagoljon. Persze, kizárólag a hátsó felemet. Egyelőre nem méltatom többre.

A komolyabb gondokat ez az izgága izé, a Kuszafogú jelenti. Olyan mint aki folyamatosan speed-et szed. Mint az a reklám-nyuszi a le nem merülő elemekkel, egy perc nyugtom nincs tőle. Ha megmoccanok, odaugrik, bökdös, szaglász, nyalogat…undorító!

És ahogy isznak! Mint a disznók, szétcsöpögtetik az egész lakásban, a pihepuha mancsom csupa mocsok lesz miattuk. Borzalmas körülmények közt élek.

Néha, mikor ez a Hüjefejű nem figyel, nekifutásból lekeverek neki egy nagy pofont, hogy tudja, hol a feje. De ahhoz is agyatlan, hogy felfogja, ki a főnök. Azt hiszi, játszom, megörül…kerget…megkurkássza a nyakam. Kimerítő. De mivel én vagyok a falkavezér, az én vizslám, hát hagyom, szórakozzon kicsit. 

Csak akkor van nyugtom, ha sétálni mennek. Azt szeretem. Enyém az egész lakás! Minden kutyafekhelyet, játékot összeszőrözök, miheztartás végett. De mindig hazajönnek. Mind mindig hazajön. Már gondoltam rá, hogy levetem magam az erkélyről, dehát kilenc életem van. Eltartana egy darabig. Szóval tűrök. 

Remélem, Kétlábúnak megjön az esze, és visszaviszi ezeket onnan, ahonnan hozta. Elég vagyok én itt falkavezérnek. Bőven lenne ideje engem kényeztetni! Esetleg halakat engedélyezek, aranyhalakat. Szigorúan nyitott akváriumban.

Mégiscsak kell nekem is valami hobbi. 

Áh, álmodozom. Közben ez a Kötsög már megint itt liheg a nyakamba. Pofánverem. Egyszer majdcsak felfogja. Pfffffffffffffffffffff.”

-Iván-