Én tökre elfogadó kutya vagyok, nem foglalkozom szőrszínnel, fajtával, nemmel, és bőszen vallom, hogy nem a méret a lényeg. Kiskutya, nagykutya, egyremegy. Most mégis egy olyan jelenségről kell beszélnem, ami elsősorban méret alapján diszkriminál.
A kiskutyásokról.
Kezdjük azzal, hogy Gazdi nem szereti a pórázt, gyenge a karja, nem elég izmos, és így hiába rángatom lelkesen jobbra, meg balra, nem élvezi. Feszült lesz, sőt hisztis, szóval, elengedtem. Mi így sétálunk, és tudom, hogy ez szabályellenes, és várom is a gonosz gyűlölködőket, hogy “mitképzelünk?”, meg “feljelent”, meg “kössemegakutyát”.
Gazdi néha szeretne visszaválaszolni, hogy ő mit kössön hová, de csitítom. Nem kell a balhé. Ráadásul én tudom, hogy igazuk van. Abban a furcsa, szeretettelen, magányos világban, ahol ők élnek, igazuk van.
Egy olyan világban, ahol a kutya arra való, hogy a kertben egy félméteres láncon ugasson, ha jön valaki…ott igazuk van.
Ők azok akik szerint állatkínzás kutyát lakásban tartani. (És tényleg állatkínzás lakásban tartani, ha az összes mozgása annyi, hogy egy félméteres pórázon rángatod a parkban félórát. Szóval, ez egy ördögi kör.)
Én póráz nélkül is tudok viselkedni. Nem foglalkozom kistermetű kétlábúakkal, akik iszonyú hangerővel műanyagmotoroznak felém azt kiabálva: “KUTA, KUTA”, nem borogatok idős néniket.
És legfőképpen sosem ettem még kutyát.
Vannak ugyanis a kiskutyások. Ezt én már külön kategóriaként kezelem. Mert úgy viselkednek.
Én, a deményizmus atyja, most felszólítom a kiskutya társadalmat, lázadjatok!!!
Ha az alábbi pontok közül valamelyikben gazdádra ismersz, változtass!
1. Macskaként kezel, és alomba kell pisilned, kakilnod.
2. Sétálni sosem visz, csak shoppingolni, meg koktélozni a csajokkal.
3. Elvisz sétálni, de nem járhatsz a földön, hanem egy kis retikülben ücsörögsz.
4. Megengedi, hogy sétálj, de amint valaki szembejön veled, mondjuk egy másik kutya -neadjisten-, azonnal felkap, és sikítozik.
5. Életedben nem találkoztál még másik kutyával, azt se tudod, mi az. Azt hiszed, egyetlen vagy a világon.
Mi kutyák vagyunk, nem plüssállatok. Vannak szociális igényeink, falkatagok vagyunk, és szükségünk van a KUTYAtársaságra. Nagyon sokszor találkoztam olyan kutyával, aki a sétákon a gazdija karján/táskájában ücsörög. Szerencsétlen. És főleg olyanokkal, akiket a gazdájuk sikítozva felhúz mint a kútból a vödröt, ha egy kutya tart felé. Ez hüjeség. A gyerekek is azért járnak bölcsibe meg oviba, hogy szocializálódjanak. Igen, az is falka, megtanulják, kinek húzhatom meg a haját, és ki fog engem bokán rúgni. Van sírás-rívás, de aztán kialakul a falkasorrend. Kutyáéknál is ez van. Nem öljük meg egymást, nem kell visítozni. Annyira idegesítő.
(Azok a kutyák, akik mégis kárt tesznek egymásban, azok is a hüjeemberek áldozatai! De ez más kategória. Most arról nem beszélek.)
Azt mondják, a kiskutyák agresszívebbek. Erről a gazdi tehet. Aki folyton védelmezi, babusgatja meg sikítozva ölelgeti a kutyáját, az nem hagyja, hogy szerencsétlen megtanulja hogyan kell viselkedni a falkatársakkal.
Nem azt mondom, hogy tök antiszociális gazdáddal menjetek mondjuk harcikutyák közé, de keressetek lehetőséget a barátkozásra. És ne válogassatok méret alapján! Lehet, hogy 30 kiló vagyok, de én tudom, hogyan kell kiskutyákkal viselkedni.
Mondd meg a gazdidnak, hogy ő sem élné szívesen úgy az életét, hogy rövidpórázon rángatod, és sosem engeded többé emberek közé…(bár, van, aki megérdemelné ezt is…)
