Van egy harmadik kutya, akinek az örökbefogadási szerződésén Gazdi neve szerepel. Ez nem egy nagy leleplezés, és Nagyinak üzenem, hogy ne kapjon azonnal szívrohamot…mert ez a kutya már a pilisi erdőkben kergeti az álomnyulakat a Szivárvány-híd alatt.
Iszapnak hívták, és megígértem Gazdinak, hogy írok róla. Ő nem tud.
Iszapot egy füzesabonyi bányatóban találták, nevéhez hűen az iszapba ragadva kínlódott napokig, teljesen legyengülve, kiszáradva. Egy 9-10 hónapos vizslafiú volt, akkora fülekkel, amikbe azonnal beleszerelmesedik az ember lánya.
A Vizslamentés gondozásába került akkor, amikor még Gazdi is tagja volt a csapatnak. Így találkoztak.
Az állatorvosi rendelő előtt várták, hogy megérkezzen. Olyan gyenge volt, hogy már nem tudott a saját lábán közlekedni, így Gazdi ölben vitte a rendelőbe. Ekkor készült az a kép, ami leginkább kifejezi, mit érez Gazdi az állatvédelemmel kapcsolatban. A kép, ami azóta is az otthonunkban van, aminek a háta mögött ott az a bizonyos örökbefogadási szerződés.
Iszap nagyon beteg volt, rohamai voltak és idegrendszeri tünetei…talán sosem volt igazán vizsla azidő alatt, míg ismerhettük.
Iszap nem lakott velünk. Egyetlen éjszakát töltött nálunk, Gazdi nem is aludt…egész éjjel a kanapéról nézte aggódva, lélegzik-e még. A legszuperebb ideiglenes családban élt, sok vizslahaverral, nagy szeretetben…nagyon rövid ideig. Leginkább csak orvosi rendelőket, infúziókat, gyógyszereket látott a világból. És többezer ember szurkolt érte nap mint nap. Hiába.
A sors furcsa fintora, hogy közös útjuk Gazdival ott ért véget, ahol a miénk elkezdődött. Székesfehérváron. Iszap a klinikán volt, Gazdi pedig búcsúpuszit adott neki, és arra kérte, döntse el, milyen úton indul el, a gyógyulásén vagy a Szivárvány-híd felé…és menjen!
Másnap reggel jött a telefon, hogy az éjjel Iszap meghalt.
Iszap nem volt Gazdi kutyája. Egy egyesület védence volt, mindenki kutyája volt. De végülis nem volt senkié.
Gazdi utólag örökbefogadta őt, és méltó módon búcsúztunk el tőle, aki a szívünkben már mindig a falkánk tagja marad.
Hogy miért kellett ezt elmesélnem? Mert Iszap volt az egyetlen (a többszáz vizsla közt), akibe Gazdi beleszerelmesedett. Mert Iszap testesíti meg neki azt, amit az állatvédelemről gondol. Úgy küzdeni egy kutyáért, nem kímélve időt, pénzt, aggodalmat és energiát…mintha az lenne az egyetlen kutya az egész világon. És, ha nem is sikerül, ha ő nem is azt az utat választja, amit egy egész világ akar…megkapja az esélyt, az esélyt egy jobb életre, egy vizslához méltó életre.
Én időben kaptam meg ezt az esélyt. És ti is. És olyan könnyű már nem törődni vele, hányan várnak még egy esélyre…olyan könnyű nem segíteni.
Iszap miatt kérem, ne fordítsátok el a fejeteket! Inkább hajtsátok meg a fejeteket azok előtt, akik nap mint nap átélik ezt. Akik esélyt adnak.
Mert ők a nagybetűs Emberek.
És most fröcsöghettek rám, hogy nyálas vagyok, meg patetikus. Talán igazatok van. De én megírhattam ezt a bejegyzést, mert Gazdinak már semmi köze állatvédelemhez, mert azok az emberek, akikről ír, még csak nem is a barátai, mert ő gyenge volt ehhez. Vagy legalábbis másképp gondolta.
Én megírhattam ezt a bejegyzést, mert tudom, milyen egy gyepmesteri telep belülről. Te tudod?
Másodjára olvasom ezt a bejegyzést – most a rajz hatására. Megszakad a szívem. Csak sírok. Csodálatos vagy Gazdi! Sokkal több ilyen önzetlen, tiszta szívű ember kellene, mint Te vagy, és akkor talán az összes kutya boldog, gazdis lehetne.
Gazdi Tantó néni ! Ne izgulj, tudom,hogy a “kitalálni”-t egybe kell írni, csak mindig elütök, felütök stb.-))))
Kedves Gazdi !
Hát igen, véletlenek pedig nincsenek.
Két beléjükkellszeretni vizsim van. Kb. egy hónapja jött egy ötlet és elkezdtem a gazdira váró kutyok oldalait olvasni a neten. Így akadtam az ózdi gyepire is, ahol kinéztem a legloncsosabb, legfeketébb, legesélytelenebb Sünci nevű ebecskét, akiről azt írták, hogy az altatás is kinéz neki.
Hát én erre Ózdra néztem gyorsan ki, hogy mi is a helyzet. Utaztam egy jó csomót, az állam leesett, amikor a gyepi környékére értem. Azt a reménytelen pusztulatot ! (elnézést Ózd lakosaitól, biztos van szebb része is Ózdnak, csak azt nem volt időm megnézni) A pusztulat és kilátástalanság fokozódott a gyepin, ahová leadtam a 40 kg tápot, meg a 35 db füstölt csontot, amit a “lakóknak” vittem. (ennyire saccoltam a “bérlőket”, akik mint kiderült, 30-an voltak, tehát a gondozóknak is jutott-))) ) Megnéztem Süncit, aki igen jó húsban volt és mint kiderült , senki nem akarja elaltatni, sőt külön “puccos” részen él a haverjával és egy helyi állatvédő család védelmezi. Vissza Budapestre és tipródás, hogy hozzam, vagy ne hozzam. Ekkor olvastam a vizslamentőknél, hogy mentést szerveznek Tiszarádról. Persze megnéztem az elaltatásra váró kutyokat és kiszúrtam egy eléggé gazdareménytelen , gyönyörű szemű, keverék, tacsi forma fiúcskát, 02.20-ra volt “előjegyezve” altatásra. Versenyt futva az idővel vettem fel a kapcsolatot több mentő szervezettel, a gyepivel, állatmentőkkel, az állatorvosunkkal. Mindenképp ki akartam menteni a fiúcskát, csak problémát okoz, hogy kan kutyáim vannak és necces idegen kanokat összerakni. Elkülöníteni pedig nem tudom őket. Úgy gondoltam, hogy esetleg idit találhatok neki és fokozatosan szoktatnám össze a háziakkal. Persze nem sikerült megszerveznem. Teljesen elbizonytalanodtam. Többen állították, hogy csak ” marketing fogás” az altatás veszély. Ma azonban ismét beszéltem Tiszarád ebtelepének vezetőnőjével. A különböző mentőszervezetek az összes altatásra váró kutyát elhozták/hozzák a héten. Kivéve kettőt. Ki találod melyik az egyik? Naná, hogy az én fiúcskám. Egy világ dőlt össze bennem. Már csak én segíthetek ezen a kis lényen. Nagy bizonytalanság volt a lelkemben, hogy jól tenném-e, ha elhoznám, mi lesz, ha nem tetszünk neki, ha ő nem tetszik a fiúknak, ha beteg és egyáltalán….
És most jön a “semmi nincs véletlenül effektus”.
Elhivatott deményistaként elolvastam az iszapba ragadt vizslácska történetét (úgy látszik vénülök, mert végig bőgtem).Na ,ekkor eldőlt bennem a történet folytatása. Szombaton megyünk, öt órát utazunk, de elhozzuk a kicsi fiút. Apa (férj) nagyjából megpuhítva, de még dolgozni kell rajta egy kicsit. Itthoni vizsikkel megbeszélni, hogy illedelmesen viselkedni majd a jövevénnyel, csak semmi morgás! Köszönöm, hogy megerősítettél ebben a nehéz döntésben ! Látod, a kis “iszapos”még most is segít kutya társának. Szombattól drukkoljatok Deménnyel nekünk! És még egyszer NAGYON KÖSZÖNÖM !
<3
<3
<3 Sírtam. Ennyi.
Én is tudom milyen..és Iszap és társai miatt sosem tudnám már elfordítani a fejem..köszönöm hogy megismerhettem Iszap történetét, bár ő már boldogan rohangál a Szivárványhídnál Gazdit várva, s nem ő érez már fájdalmat, hanem mint mindig – a hátrahagyottak.