Van egy harmadik kutya, akinek az örökbefogadási szerződésén Gazdi neve szerepel. Ez nem egy nagy leleplezés, és Nagyinak üzenem, hogy ne kapjon azonnal szívrohamot…mert ez a kutya már a pilisi erdőkben kergeti az álomnyulakat a Szivárvány-híd alatt.
Iszapnak hívták, és megígértem Gazdinak, hogy írok róla. Ő nem tud.
Iszapot egy füzesabonyi bányatóban találták, nevéhez hűen az iszapba ragadva kínlódott napokig, teljesen legyengülve, kiszáradva. Egy 9-10 hónapos vizslafiú volt, akkora fülekkel, amikbe azonnal beleszerelmesedik az ember lánya.
A Vizslamentés gondozásába került akkor, amikor még Gazdi is tagja volt a csapatnak. Így találkoztak.
Az állatorvosi rendelő előtt várták, hogy megérkezzen. Olyan gyenge volt, hogy már nem tudott a saját lábán közlekedni, így Gazdi ölben vitte a rendelőbe. Ekkor készült az a kép, ami leginkább kifejezi, mit érez Gazdi az állatvédelemmel kapcsolatban. A kép, ami azóta is az otthonunkban van, aminek a háta mögött ott az a bizonyos örökbefogadási szerződés.
Iszap nagyon beteg volt, rohamai voltak és idegrendszeri tünetei…talán sosem volt igazán vizsla azidő alatt, míg ismerhettük.
Iszap nem lakott velünk. Egyetlen éjszakát töltött nálunk, Gazdi nem is aludt…egész éjjel a kanapéról nézte aggódva, lélegzik-e még. A legszuperebb ideiglenes családban élt, sok vizslahaverral, nagy szeretetben…nagyon rövid ideig. Leginkább csak orvosi rendelőket, infúziókat, gyógyszereket látott a világból. És többezer ember szurkolt érte nap mint nap. Hiába.
A sors furcsa fintora, hogy közös útjuk Gazdival ott ért véget, ahol a miénk elkezdődött. Székesfehérváron. Iszap a klinikán volt, Gazdi pedig búcsúpuszit adott neki, és arra kérte, döntse el, milyen úton indul el, a gyógyulásén vagy a Szivárvány-híd felé…és menjen!
Másnap reggel jött a telefon, hogy az éjjel Iszap meghalt.
Iszap nem volt Gazdi kutyája. Egy egyesület védence volt, mindenki kutyája volt. De végülis nem volt senkié.
Gazdi utólag örökbefogadta őt, és méltó módon búcsúztunk el tőle, aki a szívünkben már mindig a falkánk tagja marad.
Hogy miért kellett ezt elmesélnem? Mert Iszap volt az egyetlen (a többszáz vizsla közt), akibe Gazdi beleszerelmesedett. Mert Iszap testesíti meg neki azt, amit az állatvédelemről gondol. Úgy küzdeni egy kutyáért, nem kímélve időt, pénzt, aggodalmat és energiát…mintha az lenne az egyetlen kutya az egész világon. És, ha nem is sikerül, ha ő nem is azt az utat választja, amit egy egész világ akar…megkapja az esélyt, az esélyt egy jobb életre, egy vizslához méltó életre.
Én időben kaptam meg ezt az esélyt. És ti is. És olyan könnyű már nem törődni vele, hányan várnak még egy esélyre…olyan könnyű nem segíteni.
Iszap miatt kérem, ne fordítsátok el a fejeteket! Inkább hajtsátok meg a fejeteket azok előtt, akik nap mint nap átélik ezt. Akik esélyt adnak.
Mert ők a nagybetűs Emberek.
És most fröcsöghettek rám, hogy nyálas vagyok, meg patetikus. Talán igazatok van. De én megírhattam ezt a bejegyzést, mert Gazdinak már semmi köze állatvédelemhez, mert azok az emberek, akikről ír, még csak nem is a barátai, mert ő gyenge volt ehhez. Vagy legalábbis másképp gondolta.
Én megírhattam ezt a bejegyzést, mert tudom, milyen egy gyepmesteri telep belülről. Te tudod?
