“Amikor az első ideiglenesem, Gidion elment, órákon át sírtam. De tudtam, hogy a legjobb helyre került, illetve tudtam, hogy még nem vagyok alkalmas egy saját kutyára, maradnak hát az idegenlégiósok, akik ideig-óráig megörvendeztetnek(?). Gidion álomkutya volt. Kezdettől fogva, rendes, nyugodt, figyelt rám, bármit mondtam neki. Emiatt nem is törtem magam, hogy különösebben felül kerekedjek ezeken a fenséges négylábúakon. Ment minden, mint a karikacsapás. Majd egyszer csak jött egy e-mail, hogy van egy kutya, akit hamarosan műteni fognak, és olyan hely kell neki, ahol egykeként élhet és folyamatos felügyelet alatt lehet.

Megnyertem magamnak Deményt! Mr. Radírorrú Deményt, a kötsögöt! A műtét komolyságát illetően nem voltak kétségeim, emiatt hatalmas pánik lett úrrá rajtam, hogy is csináljam. Sétálhat? Mennyit? Mikor? Mi lesz, ha nem fárad el? Szétszedi a lakást? Van annyi malacfül a világon, ami elég lesz a rehabilitáció idejére? Aztán betoppant Ő.  Négy lábon, boldogan. Vagy inkább az altatótól kissé mámorosan. Elfeküdt az étkezőasztal alatt, és elaludt.

Demény nem töltött nálam túl sok időt, de azt igyekezett emlékezetessé tenni. Sikerült!

A műtétet követő nap, tiszta fejjel és újult erővel felébredt. Hajnali 5-kor. Kisétált az erkélyre, és amilyen hangosan csak bírt, ugatni kezdett. Nem voltam boldog… Ezen jó szokását mindvégig megtartotta. Az egyetlen ellenszer az volt, ha felmászhatott az ágyba. Akkor már nem volt kedve holmi ugatásra fecsérelni az idejét.

Miután kiderült, hogy műtött lábát remekül használja, és nem kell ágynyugalomra ítélnem, sokat sétáltunk a közeli parkban. Volt ott sok kutya, akiket lehetett macerálni, sok csaj, akiknek lehetett huzigálni a farkát és még több vidám ember. Emlékszem, Demény az egyik pillanatban még Vodka nevű pajtásával játszott, aztán gondolt egyet, és felszalad a dombon ülő hölgykoszorúhoz. Megállt egyikük mögött, majd azzal a lendülettel oldalba jelölte. Mit jelölte? Rendesen eláztatta szegény nőt, aki hirtelen azt se tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Végül az utóbbi történt, én meg leszegett fejjel odébb kullogtam. Deményt mindenki ismeri a környékemen. Akkoriban azért, mert a park az Ő nevétől zengett egész álló nap, ma már azért mert mindenki az Ő szavait issza.

Egy másik nap, míg én egyetemen voltam, felhívtak a házból, hogy a kutyám(nem is az enyém!!!) önállósította magát, és kinyitotta a bejárati ajtót, most meg torka szakadtából üvölt, a lakók pedig menekülnek előle. Akkor kezdett tudatosulni bennem, hogy nem is akárkivel állok szemben. A Deményizmus szelei már akkor fújni kezdtek.

Egy tréner barátom elmagyarázta, mit kell kezdeni az ilyen magabiztos önjelölt gazdi idomító kutyákkal. Én beadtam a derekam, de nem a szakértőnek, hanem az Ebnek. Neki, aki miatt elkezdtem megérteni a kutyákat, és aki miatt ma már nem ideiglenes, hanem saját vizslám van!”

 

– Ivett –