Sok gazdikereső kutyát ismertem, akiknek adtam néhány jótanácsot. Folyton ezt kérdezték: “Honnan tudtad, hogy Gazdid lesz az Igazi?”
Nos, nem tudtam. Mikor már régóta bolyongsz egyedül az utcákon, vagy sokáig csücsülsz a gyepi-sitten, az első jött-ment kétlábúnak odaadnád magad. Ne tedd!
Nem emlékszem a gyerekkoromra, de nagyon sok sztorit ismerek, el tudom képzelni, hogy történhetett.
Megszülettem. Nem azért, mert apukám és anyukám a nagy szerelemben felelősen úgy döntöttek, családot alapítanak, hanem mert értetlen kétlábúak almot akartak, hogy eladhassanak minket párezer forintért. Vagy azért akartak almot, hogy imádott kutyusuk megismerhesse az anyaság örömeit, meg ilyen hüjeségek. Kutyáéknál ez másképp van, csak szólok. Idióták. Mindenesetre megszülettem. Bizonyára voltak tesóim is (remélem, nem lett belőlük pörkölt…)…aztán jött egy család, aki kutyát akart, és persze, engem választott. Kicsi voltam, és aranyos. Alap. Láttatok már kölyökkutyát? Nincs nála cukibb. Nyüsszögtem, meg rágtam, meg aludtam, és imádtak. Aztán nőttem. És én már tudtam, hogy egy diktátor vagyok, aki nagy dolgokra hivatott. Ők meg csak bámultak, hová lett a cuki kölyökkutya, és ki ez a nagy mamlasz, aki ugrál, meg ás, meg ugat, meg rombol. Talán nem mérték fel, hogy egy vizslával mennyit kell foglalkozni, nem volt rám idejük, kicsaptak a kertbe. Unatkoztam. Túlokos voltam ahhoz, hogy ücsörögjek, és ugassam a járókelőket. Ez amúgy sem való egyetlen kutyának se! Megszöktem. Kóboroltam. Megtanultam kukázni és túlélni. De magányos voltam. És szomorú. Láttatok már szomorú vizslát? Az a világvége.
2010 szeptemberében elütött egy autó. Mert B É N A volt!!! Nem az én hibám volt. Kórházba kerültem.
A régi családomat sosem láttam, de ott volt egy másik, aki folyamatosan aggódott értem. Megműtöttek. És az a család hazavitt. Kezdtem elhinni, hogy a dolgok most már jóra fordulnak, de az új gazdim egyszercsak elköltözött külföldre, engem pedig ott hagyott a többiekre, akik nem szerettek annyira, akiknek ugyanúgy nyűg voltam, mint az első családnál. Megint megszöktem. Megint az utcán kóboroltam, megint megfogott a gyepi, megint sittre kerültem. És a lábam is borzalmasan fájt. Akkor már feladtam. Azt gondoltam, minden gazdi egyforma, mind ilyen, hazavisznek, mert cuki vagy, aztán nyűg leszel…nem is akartam többé újgazdit. Nem kell!!! Elegem volt.
Akkor jött Gazdi. Leguggolt a cellám elé, és csak nézett. Néztem. Honnan tudtam, hogy ő lesz az? Nem tudtam. Csak hittem. Gazdi szemében szerelem volt. És még mindig ott van, ha kiborítom a kukát, ha ellopom a szalonnát, ha oldalba pisilem, ott van. A szerelem a szemében. Mindennek ellenére.
Persze, áldozatokat is kellett hoznom, meg kompromisszumot kötöttem, de végülis megvagyunk.
Szóval, lehet, hogy régóta várod már az igazit, és kezded feladni. Ne tedd! Ne add oda magad az első jöttment kétlábúnak egy kis kaja reményében. Jönni fog a GAZDI, aki tényleg téged akar. És látni fogod a szemében!
Nem mindenki alkalmas gazdinak, VizslaGazdinak pedig még kevesebben, szóval tudd, hogy mit érsz, és ne add magad olcsón! Hö?
“Láttatok már szomorú vizslát? Az a világvége.”
Igen, láttam, sokszor, és az tényleg a világvége. Amikor idejönnek félve, bizonytalanul, de nem bizalmatlanul. És szép lassan kinyílnak és igazi vizslák lesznek. Az valami csodálatos. Többek közt ezért is csinálom. Színtiszta önzésből. Mert az Ő pillantásukban is benne van a szerelem, ahogy már néhány nap után rám néznek. Ezért is fáj annyira és van mindig lelkiismeret furdalásom, amikor elviszik Őket, pedig tudom, hogy nagyon jó helyre, végleges, jó gazdihoz mennek.
Drága Demény!Megrikattál.5 hétig birtuk Cinkánk nélkül, rettenetesen magànyosnak érezttem magam, depressziós lettem:(
A fiam a Vizslamentésnèl ko is nézett egy vizsláz, kitöltött valamilyen kérdőivet…a válasz Angliába viszik a kiszemeltet … fél óra alatt ?no ekkor éjszakába nyúlóan keresett tenyészeteket, mit ad isten, a még meg sem születettek is el vannak adva. Külföldre! Egy helyen volt még 2 lányka,másnap landoltunk Bboglárra (360 km).ő válaztott minket a másik le se kakilt, ő viszont le sem szállt a fiamról…emellett nem mondtunk le egy mentett vizslalányról sem , mert egy vizslànál jobb kettő..avizsla= szerelem, hivóneve Cinka , mert Ő oroök soha sem felejtjük!
És a lényeg a KisCinka is Deményista :a kertben békászik , macskaszart eszik:)puszi Mindannyiótoknak
Kedves Demény!
Kérlek, ha legközelebb beszélsz Gazdival – tudod, úgy bensőségesen, csendesen, – kérlek említsd meg neki, hogy most megint sikerült elbőgnöm magam azon, amit írtál. Tudod, a “Honnan tudtam”-on. Meséld el neki légyszíves, hogy nekem nemrég halt meg a kutyám, aki valami ilyesmit írt volna, ha neki is eszébe jut. Ő nem menhelyi kutya volt, hanem őt “tenyésztőtől” vettük. (Azért írom így, mert inkább a szaporító szó felelne meg, sajnos.) Maci a Pecsa előtt ült, már ki tudja hányadik hétvégén egy szűk ketrecben, amikor megláttam, és beleszerettem. Talán Maci is tudta azonnal, hogy én vagyok az igazi, mert ahogy kivették a ketrecből, és odaadták nekem, azonnal a nyakamba dugta a buksiját, és befészkelte magát az ölembe. Pedig ez egy chow-chow-tól nem szokványos. Majdnem 10 évet éltünk “szerelemben” úgy, hogy mindvégig tudnom kellett, ő az én gazdám igazából, és csak akkor élhetek vele, ha jól viselkedem. Mivel igyekeztem megfelelni az elvárásainak, boldogan éltünk – míg meg nem halt. Váratlanul, felfoghatatlanul. A hiánya még mindig fáj, úgy is, hogy van még két csaum, és egy öt hónapos menhelyi cicám is. Kedves Demény, ne haragudj, hogy ismeretlenül rád borítottam az életem egy kis részét, csak blogodat olvasva, valahogy kikívánkozott belőlem. Sok szép évet kívánok nektek Gadival, Maxszal és Ivánnal!