Sok gazdikereső kutyát ismertem, akiknek adtam néhány jótanácsot. Folyton ezt kérdezték: “Honnan tudtad, hogy Gazdid lesz az Igazi?”
Nos, nem tudtam. Mikor már régóta bolyongsz egyedül az utcákon, vagy sokáig csücsülsz a gyepi-sitten, az első jött-ment kétlábúnak odaadnád magad. Ne tedd!
Nem emlékszem a gyerekkoromra, de nagyon sok sztorit ismerek, el tudom képzelni, hogy történhetett.
Megszülettem. Nem azért, mert apukám és anyukám a nagy szerelemben felelősen úgy döntöttek, családot alapítanak, hanem mert értetlen kétlábúak almot akartak, hogy eladhassanak minket párezer forintért. Vagy azért akartak almot, hogy imádott kutyusuk megismerhesse az anyaság örömeit, meg ilyen hüjeségek. Kutyáéknál ez másképp van, csak szólok. Idióták. Mindenesetre megszülettem. Bizonyára voltak tesóim is (remélem, nem lett belőlük pörkölt…)…aztán jött egy család, aki kutyát akart, és persze, engem választott. Kicsi voltam, és aranyos. Alap. Láttatok már kölyökkutyát? Nincs nála cukibb. Nyüsszögtem, meg rágtam, meg aludtam, és imádtak. Aztán nőttem. És én már tudtam, hogy egy diktátor vagyok, aki nagy dolgokra hivatott. Ők meg csak bámultak, hová lett a cuki kölyökkutya, és ki ez a nagy mamlasz, aki ugrál, meg ás, meg ugat, meg rombol. Talán nem mérték fel, hogy egy vizslával mennyit kell foglalkozni, nem volt rám idejük, kicsaptak a kertbe. Unatkoztam. Túlokos voltam ahhoz, hogy ücsörögjek, és ugassam a járókelőket. Ez amúgy sem való egyetlen kutyának se! Megszöktem. Kóboroltam. Megtanultam kukázni és túlélni. De magányos voltam. És szomorú. Láttatok már szomorú vizslát? Az a világvége.
2010 szeptemberében elütött egy autó. Mert B É N A volt!!! Nem az én hibám volt. Kórházba kerültem.
A régi családomat sosem láttam, de ott volt egy másik, aki folyamatosan aggódott értem. Megműtöttek. És az a család hazavitt. Kezdtem elhinni, hogy a dolgok most már jóra fordulnak, de az új gazdim egyszercsak elköltözött külföldre, engem pedig ott hagyott a többiekre, akik nem szerettek annyira, akiknek ugyanúgy nyűg voltam, mint az első családnál. Megint megszöktem. Megint az utcán kóboroltam, megint megfogott a gyepi, megint sittre kerültem. És a lábam is borzalmasan fájt. Akkor már feladtam. Azt gondoltam, minden gazdi egyforma, mind ilyen, hazavisznek, mert cuki vagy, aztán nyűg leszel…nem is akartam többé újgazdit. Nem kell!!! Elegem volt.
Akkor jött Gazdi. Leguggolt a cellám elé, és csak nézett. Néztem. Honnan tudtam, hogy ő lesz az? Nem tudtam. Csak hittem. Gazdi szemében szerelem volt. És még mindig ott van, ha kiborítom a kukát, ha ellopom a szalonnát, ha oldalba pisilem, ott van. A szerelem a szemében. Mindennek ellenére.
Persze, áldozatokat is kellett hoznom, meg kompromisszumot kötöttem, de végülis megvagyunk.
Szóval, lehet, hogy régóta várod már az igazit, és kezded feladni. Ne tedd! Ne add oda magad az első jöttment kétlábúnak egy kis kaja reményében. Jönni fog a GAZDI, aki tényleg téged akar. És látni fogod a szemében!
Nem mindenki alkalmas gazdinak, VizslaGazdinak pedig még kevesebben, szóval tudd, hogy mit érsz, és ne add magad olcsón! Hö?
