Nem akartam Deményt örökbefogadni, eszemben sem volt Max mellé másik kutyát hazavinni. Mi ketten jó csapatot alkottunk, soha egy percre sem éreztem hiányát egy másik kutyának. Sosem felejtem el, mikor először megláttam, összeszorult a szívem. 

Nem akartam új gazdit, egyedül sokkal jobban boldogultam. Az utca tele van kajával, és legalább nem dirigál senki. Csak ki akartam jutni a gyepiről. Bár elfelejthetném, mikor először megláttam. Várhattam volna egy következő alanyt, de már elegem volt a dutyiból.

Annyira elesett volt és szomorú. Úgy kellett kihúzni a kutyaházból, és nem állt rá a hátsó lábára. Én ilyen kis szerencsétlent még sosem láttam. Erősnek kellett lennem, hogy ne sírjam el magam. Hogy lehet egy kutyával, egy vizslával így bánni? Óvatosan betettem a kocsiba, nagyot nyögött, majd nagy nehezen felküzdötte magát az anyósülésre. Elmosolyodtam. Cukigyerek.

Annyira gyengének és szánalmasnak tűnt a bárgyú mosolygásával meg a gügyögésével. Gondoltam, jobb, ha előadom a jófiút. Csak bámultam rá őzike szemekkel, emelgettem a fájós lábamat, hogy sajnáljon, és véletlenül sem kezdtem ugatni, még akkor sem, amikor a földre tett be a kocsiba! Mégis mit képzelt??? Mi vagyok én, csomag? Nagyon óvatosan felmásztam az ülésre, hogy érezze minden mozdulatomból, mennyire fáj, és hogy ha alapból az engem megillető helyre tett volna be, most nem kellene erőlködnöm. Vigyorgott. Idióta.

Úgy utazott a kocsiban, mint aki mindigis autókázott. Csak ült csendben, és nézte az utat. Simogattam a nyakát, és suttogtam neki, hogy most már minden rendben lesz…

Úgy vezet, hogy kénytelen voltam én is az utat figyelni, mert aggódtam az életemért. Ez meg, ahelyett, hogy fogná a kormányt rendesen, engem taperolt, hogy nyugodjak meg. Nyugodtabb lettem volna, ha az utat nézi!

Akkor még nem tudtam, hogy ez az utazás kettőnk közös életének a kezdete.

Akkor még nem tudtam, hogy ez az utazás a vége lesz nyugodt kis életemnek.

Szinte észre sem vettem, ahogy Demény befészkeli magát az agyamba, szívembe. Bár folyamatosan állítottam, hogy csak ideiglenesen van nálam, és keresi a gazdit, soha egyetlen percre sem tudtam elképzelni, hogy elmegy. Nagyon sok kutyát adtunk örökbe akkoriban, sok póráz végét adtam egy új család kezébe, de ha lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy ezt Deménnyel teszem meg…az az érzés olyan idegen volt, és olyan valószerűtlen. Összetartoztunk. Csak nekem sokáig tartott ezt belátni.

Kemény munkával sikerült befészkelnem magamat az agyába, abba a csökevényesbe. Tök fárasztó volt folyton előadni a jófiút, a cukibogyót. Ráadásul akkoriban annyi kutya ment át a kezén, aggódtam, nehogy beleszeressen másba, vagy odaadjon valami tökidegen családnak. Valószerűtlen volt, hogy nála nevelhetőbb, omegább gazdit találok. Hozzám tartozott. Csak lassan akarta elfogadni.

Már több mint két éve élünk együtt. Furcsa mód a szerelem nem múlt el attól, hogy rájöttem, Demény nem az a cukkerborsó, akinek előadta magát. A kötsög oldalát is imádom. Valójában ő jobb kutya, mint amilyen gazdi én vagyok. Alkalmazkodtam. És elfogadtam azt, amit nem volt erőm megváltoztatni. Már nem próbálom leszoktatni a kukázásról, inkább leviszem a szemetet. Nem hagyom a kaját a tűzhelyen, a konyhapulton, mert ott szabad préda. Tudom, hogy ha álldogálunk séta közben, vagy ücsörgünk egy kerthelyiségben, ugatni kezd, mert unatkozik. Nem álldogálunk, sétálunk. Egyetlen biccenésből látom, éppen mennyire fáj a lába, szükséges-e a gyógyszer, szabad-e még labdázni, vagy pihennie kell. Már értem, hogy azért végzi a dolgát bokorra, fára, hogy ne terhelje a lábát. Ismerem az ősellenségeket, akiket messziről elkerülünk. Ismerem a barátokat, akikhez mindig oda kell szaladni. Tudom, hogy ha a kocsiban hagyom, előremászik a sofőrülésre, hogy a galambokat meg kell kergetni, hogy milyen hangon ugat, mikor sünivel találkozik, hogy ásni, békázni móka. Tudom, hogy a vízipisztolytól, slagtól fél. Tudom, hogy ha szirénát hall, vonyít. Megtanultam őt, és még mindig szeretem. Kétkutyás vagyok. A legrosszabb napokon sem cserélnék mással.

Már több mint két éve élek vele. Furcsa mód, megszoktam már, bár Gazdi nem olyan kedves és engedékeny, mint először hittem. De elviselem. Alkalmazkodott. Én pedig, igyekszem elfogadni a hüjeségeit, amikről nem tudom leszoktatni. Még néha leviszi a szemetet, és elpakolja a kaját, de nem panaszkodom. Megtanultam, hogy ha hív, vissza kell menni, különben dührohamot kap…és az gáz. Tudom, hogy ha hisztis, a Kertembe kell vinni fröccsözni, hogy lehiggadjon, vagy összebújok vele, míg a beteg sorozatait nézi a tvben. Egyetlen rezdüléséből látom, ha rossz napja van…ilyenkor addig ugatok és ugrálok rá, míg felvidul. Tudom, hogy a kanapé melyik végébe szeret feküdni, így ott szorítok neki helyet. Tudom, mikor alszik a legmélyebben, amikor nem veszi észre, hogy a paplan alá mászom. Tudom, hogy mindig van otthon töpörtyű, és mindig megyünk sétálni is. Tudom, hogy ha valami fáj, ő segít. Vagy szól PótGazdniak. Tudom, hogy szeret. Gazdás kutya vagyok. S bár választhattam volna ennél jobban is, a legrosszabb napokon sem mennék vissza a gyepire.