“Azt hiszem, antiszociális lettem. Van az a mondás, hogy minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a kutyámat. Rám ez csupán azért nem igaz, mert nem is nagyon ismerek meg új embereket. Sokkal több négylábú van a környezetemben, mint kétlábú. És a baráti társaságom is kutyás. Kirekesztő lettem? Vagy ez a hasonló hasonlónak barátja-elv? Nem tudom. Mindenesetre ma, mikor bekapcsoltam a facebook oldalamat, kissé sokkolt, mennyi kutyás hír, kép, poszt jelenik meg a hírfolyamomban. És sajnos, mind borzalmas. Vagy a romániai mészárlásról, az új dán törvényről szólnak (melynek értelmében kb 400ezer kutyát fognak elszakítani a családjuktól és kivégezni, pusztán a fajtájuk miatt), vagy gazdikeresőkkel és segítségkérésekkel van tele.
Megfordult a fejemben, hogy megálljt parancsolok ennek. Már semmi közöm az állatvédelemhez, nem kell a nap 24 órájában 50 vizsla miatt aggódnom, ott van a saját két bolondom, és az épp elég. Néhány egyszerű gombnyomással kívül tudnám hagyni ezeket a szívfacsaró képeket és történeteket.
Mert megcsonkították, széttépték, megmérgezték, megölték, ellopták, elveszett, utcára tették, haldoklik, öreg, beteg, parvós, szopornyicás vagy egyszerűen csak nem kell senkinek. Az emberi kegyetlenség nem ismer határokat. Talán épp azért vagyunk egyre érdektelnebbek és közönyösebbek, mert ez ömlik mindenütt, és az ember tehetetlennek érzi magát.
Én is tudok kapásból legalább 3 olyan kutyát, akit most szívesen hazavinnék, mert megszakad értük a szívem, mert szeretnék nekik otthont és szeretetet adni. De nem tehetem. Ismerek tucatnyi egyesületetet, akiknek anyagilag támogatnám a munkáját, emberfeletti, amit tesznek…de nem nyertem a lottón, megint nem…és sajnos, nem tehetem. Néha szeretnék újra fizikálisan segíteni, kocsiba ülni, pórázt fogni, ölben orvoshoz vinni, szeretni és félteni a senkinek nem kellő kutyákat, de még élő a seb, amit a múltkor kaptam, még fáj, amit elvesztettem, …és nem tehetem.
Ez persze így nem igaz, ezek csak kifogások.
Mert az is nagy segítség, ha nem fordítod el a fejed. Ha a használt pórázt, nyakörvet, kutyaágyat, plédet nem kidobod, hanem elviszed egy menhelyre. Ha havonta egy ötszázast nem csokira költesz, hanem felajánlod egy egyesületnek. Ha egy délutánt nem a kanapén heversz végig, hanem sétálni viszel egy kutyát, aki egész nap egy kennelben vár a csodára. És ezer módja van még annak, hogy tegyünk valamit.
Az idő, amit egy elesett állat megsegítésével töltesz, nem hiábavaló. Nyilván nem lesz tőle vastagabb a bankszámlád, sőt…de az életed gazdagabb lesz.
Könnyű kifogásokat keresni, és egyetlen gombnyomással kitörölni a fájdalmas kutyás posztokat, de a legtöbb kegyetlenséget olyan emberek követik el, akik nem gazdik, és nekünk, Gazdiknak kell segítenünk. Mert ha mi közönyösek leszünk, ki marad?
Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben néztem a facebookon hömpölygő kutyafolyamot, és tudtam, nem fordítom el a fejem. Nem tehetem. Te mit teszel?”
– Judit –
