“Szóval, október 4. az Állatok Világnapja. Október az én kedvenc hónapom is, akkor fogadtam örökbe Gazdit, 2011-ben. A nevem Debra. 2011. szeptember 26-a egy teljesen átlagos napnak indult, ugyanolyannak, mint a többi az elmúlt pár hónapban. Mióta anyukám teje elapadt, más sem igen kínált étellel. Korgó pocakkal keltem, korgó pocakkal feküdtem, erőm annyi volt csak, hogy elugorjak az ütések, rúgások elől. Volt, hogy annyi se. Aztán eljött az este. Kocsiba tettek és elindultunk. Félelmes, elhagyatott helyen jártunk már, a közelben szeméttelep. Ekkor megfogott az ember, az autó lassított, aztán csak egy ütést éreztem. Az autó eltűnt a koromfekete éjszakában. Sajgott a lábam, a bordáim, nem tudtam és nem is akartam mozdulni. Egyet akartam, hogy vége legyen. Vége a fájdalomnak, az éhségnek, a csontig hatoló hidegnek. Elalvás előtt anyukámra és a tesóimra gondoltam. Anyára, aki mindig megvédett az embertől.

A fájdalom reggelre sem múlt, az éhség pedig csak tovább nőtt bennem. Aztán emberek jöttek. Először egy. Megállt a mély, betonozott árok szélén, beszélt hozzám. Azt akartam, hogy menjen el. Nem ment. Telefonált, aztán még több ember jött. Nagyon féltem. Nem mozdultam továbbra sem, csak néztem őket. Nem hagytak békén és az egyik felém nyúlt! Nagyon féltem. De… nem ütött meg. Rám tette a tenyerét és végighúzta a csapzott bundámon. Nem ismertem ezt az érintést. Nagyon féltem. Megfogott, betett az autójába és magával vitt az új életembe. Ő Melinda, a bonyhádi Kíra Völgységi Kutyamentő Egyesület elnöke. Én pedig ekkor lettem Debra, a 4-5 hónapos, mindössze 6 kg-os, csontsovány német juhászkutya.

Ezzel a megjelöléssel kerültem fel az internetre, ahol Gazdi meglátott és egyből jól belém is habarodott. De esze ágában nem volt kutyát örökbefogadni. Azaz benne volt az esze ágában, azonban tudta, hogy két nagytestű kutya mellé felelőtlenség volna. De persze nem tudott elszakadni tőlem, úgyhogy segítségképp felajánlotta, hogy csinál nekem egy gazdikereső albumot. Aznap este mesélt rólam az öreg német juhászkutyájának, Ricknek. Sokat beszélgettek ők ketten, számára a sok kutya közül, aki rövidebb-hosszabb ideig vele lehetett, ő volt A KUTYA, aki GAZDIT csinált belőle. A bölcs öreg másnap reggelre elaludt. Örökre. Gazdi úgy mondja, Rick megnyugodva ment el, örökbe hagyta őt nekem. Csak Gazdi nem tudott még róla. Könnyek közt, gombóccal a torkában elkészítette az albumom. Én közben túl voltam a műtéten, a szilánkosra tört hátsó lábamat helyrerakták és ideigleneshez költöztem. Gazdi frissítgette az albumom új képekkel, új hírekkel, új infókkal és remélte, hogy mielőbb szerető családra lelek. Mígnem…

Az ideiglenesemnek el kellett utaznia 2 hétre és nem volt, aki vigyázni tudott volna rám. Nem mehettem udvarra, nem mehettem kutyák közé, nem lehettem lakásban sem szabadon a lábam miatt. Sehol nem akadt egy kuckó, ami biztonságos, elég kicsi, de mégis kényelmes és meleg lett volna. Miután a helyzet fokozódott, Gazdi jelentkezett a feladatra. Így hát megérkeztem az életébe október 11-én „ideiglenes” státusszal, 2 hétre. Gondolta ő. Én láttam, hogy elveszett abban a pillanatban, ahogy először rám nézett. Később be is vallotta: „Debra első pillanattól belopta magát a szívünkbe, a ragaszkodás részemről azonnal kialakult, ahogy először néztem bánatos, fájdalomtól fátyolos szemébe, meggyötört, kuporgó kis testére. Néró is teljesen kivirult – nem sokkal előtte veszítettük el öreg társunkat, Ricket, ami őt is megviselte -, Debra pedig egyre jobban felszabadult, egyre jobban kezdett bízni bennünk. Rémes volt belegondolni, mit érezne, ha mennie kellene, talán, hogy itt sem kellett, mi rosszat csinálhatott megint, hiszen ő nem tudja, mit jelent az a szó, hogy “ideiglenes”.”

Méghogy nem tudtam, mit jelent! Hiszen az egész addigi életem ideiglenes volt! De nem szóltam. Inkább adtam továbbra is a bánatosan reménykedő, szegény, megkínzott kiskutya szerepét. Vészesen közeledett a 2 hét letelte, így a 11. napig bírta. Aztán berezelt, hogy elvisznek tőle és hagyta magát örökbefogadni. Másnap kipakoltam az összes cipőjét a szekrényből. Elvégre már hivatalosan is az enyém volt, megtehettem!”

– Debra –