“Dorka – Szabadnak születtem

Nekem nem volt gyerekszobám, vagy ha volt tuti tűzfalra nézett – ezt szokta mondani nekem a simogató gépem, mostantól nevezzük Szöszinek. Az én történetem 3 éve ott kezdődött, hogy rohangáltam fel-le mint a kerge birka a 10-es számú főút mellett. Hogy napi rendszeres csavargásomon voltam, vagy kitettek oda azt már nem tudom, de nagyon kedves emberek összeszedtek engem onnan, és hazavittek. Kiderült, hogy már van két kutyájuk, egy vizsla meg egy gyerekszobátlan foltos eb. Mivel nem hódoltak be abban a pillanatban ahogy birtokba vettem az otthonukat ezért dutyiba kerültem, egy állatorvosi rendelő szűk ketrecébe. Ide jött el egyszer Szöszi megnézni engem. Olyan szerencsétlenül nyújtogattam a lábamat amennyire tudtam, odabújtam hozzá, gondoltam ha van szíve akkor ezek után nem hagy itt. Nekem már mindegy volt ki, de valaki vigyen ki innen.

Sikerült! Hazavitt! Volt már ott egy kutya, egy westie, de nem is bántam, jó lesz beosztottnak. Azért hoztak, hogy tudjon kivel játszani, de hát viccelnek ezek? Cél nélkül kergetni egymást, meg játékokat húzogatni? Mi vagyok én, majom? NEEEM, én egy FOXI vagyok, majd rájönnek mit jelent ez.

Szabadulásom előtt valamit csináltak velem ott a rendelőben, mert fájt a pocakom, meg rám tettek egy szörnyű gallért. Szösziék elmentek dolgozni, azt hitték lábadozom, meg nyugton leszek. De sikerült kitolatnom a kerítésen a gallérral együtt, kint az utcán azt is levettem mert nagyon zavart, aztán indultam is felderíteni a környéket. Ezek halálra rémültek, pedig csak ott vártam őket a kocsmánál, ahova úgyis minden kétlábú betér.

Ezután katonai övezetté alakították a kertet. Háló és szögesdrót került a kovácsoltvas kerítésre, de hát én nem ma kezdem gyerekek… mindenhonnan ki tudok menni ha hív a természet. Őriztem az egész utcát, ott senki el nem mehet míg ott vagyok. Szösziéknek meg nem tudom mi bajuk volt, de tök idegesek voltak minden nap… biztos a munkahelyi stressz. Hazahozzák nekem ide, mintha nekem nem lenne elég bajom.

Aztán jött a vakarózás… A gyönyörű bundámnak lőttek. Fakó lett, a lábaimat lecsupaszítottam, tiszta seb voltam mindenhol. Azt mondták allergia, aztán immunrendszer hiba, aztán a kedvenc doki bácsink fél év masszív vakarózás után pajzsmirigygyógyszert írt fel, azóta a külsőm is hozzáigazodott a belső nagyságomhoz. Gyönyörű vagyok, erős, határozott… és SZABAD!

Miután megunták, hogy lógnak a kerítés és szögesdrót darabok a kerítésen, és minden este így is kimegyek vadászni, azt hittem belátták, hogy én erre születtem, mennem kell. Arról nem is beszélve, hogy a csavargásokból mindig hozok valami kis szuvenírt ide a teraszra, valami bomló tetemet, vagy friss árut, mikor mi van.

De az az undor amivel Szöszi kezeli ezeket, hát az kritikán aluli. Ezek semminek nem tudnak örülni. Aztán beszereztek egy kegyetlen láthatatlan kerítést. Megcsíp valami ha a kerítés közelébe megyek. De ha nagyon gyorsan megyek, akkor csak egyszer csíp meg egy kicsit, az foxiként simán bevállalható egy jó kis esti csavargásért. Szóval visszakerült a börtönkerítés plusz a csípés, ez így már kemény dió. De dolgozok a témán.

Nekem nincs falkám. Magányos farkas vagyok, meg a Szöszi. Mi ketten vagyunk. A többi embert és kutyát ignorálom (ezt Cesartól tanultam), így kell viselkednie a valódi vezérnek. A kutyák között két csoport van: aki már behódolt nekem és aki még nem. Rengeteg a kutya, sok dolgom van.

Persze van itt szórakozás is. Szöszivel együtt megyünk mindenhova. Futni, biciklizni, túrázni, kocsikázni. Szerencsére ő se tud nyugton maradni.

Költözködtünk is már párszor olyan helyekre, ahova csak útlevéllel lehet menni. Először Dániába, ahol óriási sétákat lehetett tenni szabadon! Erdőben, folyóparton, tengerparton. Én mindenre kapható vagyok. Bárhol bármikor bárhova elmegyek.

Utoljára Szerbiába költöztünk, most is itt lakom. Innen olvasom Demény blogját. Van még mit tanulnom tőle. A kakaevés alap 🙂 De nekem a sajátom is megteszi.

Itt is elkezdtem csavarogni, de annyi kutya rohangál szabadon, hogy kész életveszély. Csinálhatnának már ezek valamit ezzel a sok kóborkutyával.

Amúgy most már tök normális kutya vagyok. Reggelente ha Szöszi sokáig alszik kivillantom fenséges fogsoromat (az egyik felső szemfogam letört valahol egy csatában) és úgy csattogtatok neki. Az előadáshoz dörgölőzés is tartozik. Így felkel úgy, hogy mégsem tud haragudni. Beleszagol gyöngyvirág illatú fülembe és minden el van felejtve. A farkam az úgy jár mint a propeller, csak addig áll amíg alszom. Ha Szöszi hozzám szól, majd felrepülök úgy csovizok vele. A lényeg, hogy simogasson, hozzámérjen, az ölében ülhessek, soha ne hagyjon ott sehol és akkor én vagyok az a kutya akiről mindig álmodott.”