Szóval én Laza vagyok. A nevem is az. Nem igazán emlékszem semmire. Néhány napra az életemből. Két hétig voltak gazdáim. Életem legszebb kéthetéről beszélünk.

Valamivel Sóskút után egy németjuhász kiképző telep mellett egy kis menhelyen tengettem napjaimat sok vizslával és német doggal a fajtamentés miatt. Persze voltak még mások is, de mi vizslák voltunk a legtöbben. Egészen gyerek voltam még, meg hát vizsla, szóval a mozgékonyság, meg a „le se lehet lőni” mennyiségű energia is adott volt. Volt egy nagy kifutónk, abban rohangálhattunk nagyjából 1 órát naponta, két félre bontva. Ilyenkor több vizslával is találkozhattam, mert amúgy egyedül voltam a kecómban, tekintve hogy nem sokkal korábban kerültem oda, és még pihentem az ivartalanítást.
Szóval, az a nap is átlagos volt, kaptam kaját reggel, aztán kimentünk játszani a többi lánnyal, de azt vettük észre, hogy 2 csupasztestű majomutánzat hosszú szőrrel a fejük tetején (amilyenektől a kaját is kaptuk) figyel minket. Mi meg szuper bátrak voltunk – Mandolint leszámítva – meg hát kaját is kaptunk tőlük, és akkor sem bántottak, szóval odamentünk megszaglászni őket. Valami fura nyelven beszéltek, amit nem értettünk, de azt mondta nekem az egyik barátnőm, hogy ők emberek, és azért jöttek, hogy gondoskodjanak rólunk. Mondtam ez szuper, de nem igazán értettem ezt a szót: „gondoskodjanak”. Szóval inkább játszottam. Bekapcsolódtak ők is, teljesen bolondok voltak ugráltak, mint én és rohangáltak velem. Egész szimpatikus lett ez az ember dolog, egyre jobban vágytam egy saját ilyen után. Jöttek még párszor játszani, és egyik nap kivittek a kifutóból is ugyan csak magukhoz kötve, de kivittek és láthattam egy keveset a világból. Csodás volt.
Másnap délutánra kezdtem rosszul érezni magam, dideregtem, fáradt voltam és a kaja gondolatától is megborzongtam. Kiment az egyik csapat játszani, mentek velük az emberek is, de az egyikük visszajött megnézni engem, talán megkedvelt. Bejött a kecómba, fogott egy plédet, ráült, a hátát a falnak támasztotta, én meg az ölébe feküdtem. Simogatta a fejem, én pedig egészen megnyugodtam a kezei között, itt kezdtem megérteni a szót: „gondoskodni”. Bejött a másik ember, hiányolta az enyémet, ők is falkában járnak, gondolom ezért hívta el tőlem. Elment, én pedig egyedül maradtam feküdtem tovább. Nagyon fáradt voltam.
Aztán autóba tettek, jött velem a két emberem is, addigra már mindketten az enyémek voltak, mindketten „gondoskodni” akartak. Elmentünk doktor nénihez, megszúrták a lábam és valami víz csöpögött egy zacskóban. A két emberem mellettem ült, én nagyon fáradt voltam. Inkább csak feküdtem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez volt az a szó, de azt hiszem azt mondogatták, hogy szopornyica. Mindkét emberem megvolt még másnap estig, de aztán valami eltört, kiabálás meg ilyenek, és aztán az egyikük, aki először „gondoskodott”, elment. Habár ezekben a napokban a másik emberem eléggé kisajátított, az elsőm gyakorlatilag hozzám sem érhetett. Nem is értettem, de már nem igazán számított, csak fáradt voltam lábra állni is alig bírtam.
Elvitt a gazdim, aki velem maradt, még egyszer a doktor nénihez. Megszúrtak, már nem is tudtam ellenkezni.  Aztán csak elaludtam. A karjaiban, miközben gondoskodott. Azóta alszom, de folyamatosan róluk álmodom…

„Utólag visszaemlékezve, aznap mikor bementem a kenneljébe, és az ölemben feküdt éreztem, hogy forró a teste. Fel kellett volna ismernem, hogy nagyobb a baj, bár már akkor is mondtam, hogy eléggé bágyadt.  A barátnőm, akinek már volt egy németjuhásza és jobban értett a kutyákhoz nálam, azt mondta ugyan semmi baja, hagyjam csak nyugodtan. Én mindig kötődtem a vizslákhoz olyan bolondosak, mint én. Elég nehéz szívvel hagytam akkor magára Lazát, már tudom, hogy nem szabadott volna. Az autóúttól kezdve a barátnőm alig hagyta, hogy hozzáérjek mindent ő akart csinálni. Ezen vesztünk össze akkor, azt hiszem. Persze az ürügy más volt, de ez volt a feszültség tárgya. Laza jobban volt kicsit, mikor én elmentem, rá pár napra írta meg nekem a barátnőm, hogy elment. Borzasztóan sajnáltam, még most is felelősnek érzem magam miatta. Mindkét szülőmet győzködtem, hogy fogadjuk be még mielőtt megbetegedett, aztán kétszer akkora hévvel miután megbetegedett, de sajnos nem engedték meg. Nyár elején történt. A barátnőmmel egész nyáron alig beszéltünk, mindkettőnket megviselt és azt hiszem nem is tudtuk, hogy béküljünk ki. Aztán megoldódott valahogy, de Lazát azóta nem emlegetjük. Túlságosan fáj, hogy végül nem tudtunk gondoskodni róla.”

Nyugodj békében kedves barátunk!