“Szasz, Demény, Ruli vagyok,

vacilláltam egy darabig, megírjam-e a történetem, de aztán úgy döntöttem, egye kánya, elvégre deményista vagyok én is, miért ne.

A történetem ott kezdődik, hogy 4 tesómmal együtt, amikor alig pár hetesek voltunk, kimentett minket egy menhelyi csoport az iszapkatasztrófából. Menhelyre kerültünk, amit az elején nagyon élveztem, ott voltak a tesóim, aranyos kicsi kutya voltam, sok önkéntes megkapott sétára, mert nem tudtak ellenállni a gyerekes bűbájomnak. Aztán felnőttem, tesók időközben örökbefogadtak egy-egy Gazdit, én meg csak vártam és vártam a Zigazit. Tudtam nagyon jól, hogy ő létezik, és csak annyi a bibi, hogy nem talál rám. Annyit vártam rá, hogy ettől kissé becsavarodtam, feszült lettem és eléggé antisszoc. Naná, mert az a szerencsétlen Gazdi csak nem jött és nem jött.

Ám egy szép májusi napon megjelent! Láttad volna az auráját! „Én csak sétáltatni viszem a menhelyi kutyákat, én haza nem viszek még egy állatot, nagytestű kutyát nopláne nem”. Tiszta röhej. Okéoké, megvolt már neki egy szobacirkálója, és 4 izéje, akit macskának hív. És persze a csapata nagy részét menhelyekről mentett, de azt hitte, engem meg pont nem. Pfff, kis naiv. Megláttam először (VÉGRE) és a nyakába borultam, megengedtem, hogy elvigyen sétálni, mert én ugyan akárkivel nem akartam menni, még mit nem, nekem a Zigazi kellett a menhelyi sétákhoz is. Adtam neki a szomorú énem, a depizőst, amitől totál rám hangolódott és kezdett velem együttérezni, egyre többet vitt el, labdázott velem (próbálkozott, mondjuk inkább úgy, mert nem adtam meg magam egy könnyen), ücsörgött velem a fűben, simogatott és láttam ám rajta, hogy egyre nehezebben ad vissza a kennelbe, de csak mormolta magának, hogy ő márpedig még egy állatot haza nem visz. Bírtam, ahogy küzd, elég vicces volt. Rajta kívül kb. mindenki tudta, hogy mi márpedig összetartozunk, de ő bezzeg tagadta. Én eközben teljesen megnyíltam felé, csóváltam és bújtam, elfogadtam a Kis Gazdit, akit magával hurcolt sétákra, pedig úgy amúgy nem szeretem a gyerekeket, visítoznak, nyűznek, meg ilyenek, de Kis Gazdit nem láttam gyereknek, amúgy is nagyobb a Gazdinál, mélyebb a hangja és sokszor határozottabb, mint a Gazdi. Tudtam én, hogy nyert ügyem van, de idegesített, hogy ez a szerencsétlen Gazdi ennyit vacillál. Bontottam le a szívéről a páncélt, darabról darabra, hogy rádöbbenjen végre, hogy IGEN, márpedig engem hazavisz, mese nincs.

És lám, nem hiába dolgoztam! Már 3 hónapja ismertük egymást, amikor bevillant a buta fejébe, hogy nem bírja tovább, hazahoz. HAZA?! Na, ezt tényleg nem tudtam, mit jelent, csak azt, hogy ezzel a szerencsétlennel akarok együttlenni, akárhány izéje is van otthon. Aláírt egy papírt, és azt mondta nekem: hazamegyünk. Kocsiba sem akartam beszállni, úgy kellett betuszkolni, de csak azért, mert nem tudtam, mi következik ebből.

És, hogyhogynem , 2 év várakozás után én bizony révbeértem. Itt volt a szobacirkáló és 4 izé, aki az elején fújt rám és köpködött, de seperc alatt megbarátkoztunk. Felszedtem pár kilót, hogy ne aggódjon már annyit a Gazdi, szőröm is szép fényes lett, hogy élvezze a gyönyörűségem. Azóta én vagyok a Király. A deményista. Uralom a helyzeteket, reggelente vakkantásokkal ébresztem és lehúzom róla a takarót, hogy keljen már fel. Dumálok, ha kell, ha nem, minden helyzetben. Lopom a kukát, hogy érezze a törődést. Meg a macskaszart, hogy ne kelljen annyit takarítania. Póráz nélkül sétálok, naná, és sz..rok rá, ha hív, hadd aggódjon kicsit, mert különben túl alacsony a vérnyomása. Hajógyárira vitetem magam, mert ott aztán tényleg lehet haverkodni. Bújok, ha rossz kedve van, ha nem, mert az a tuti. Néha kutyapartikat szervezek, hogy szocializálódjon, mert képes magába zárkózni. S egy szó, mint száz, kijövök a szobacirkálóval és az összes izével, legyen már meg mindenki öröme. Családra leltem, mert megérdemlem.

Üdvözlettel,

Ruli és családja”