“Pacsi Demény, én Marci vagyok, egy ilyen puliféle valami. Úgy gondolom sok közös vonás van bennünk, mert nekem is nagyon bejönnek a hosszúcombú agárlányok, és egyáltalán nem zavar a tény, hogy fel sem érem őket. Gazdi mindig mondja, hogy hagyjam őket békén, hiszen létra kéne hozzájuk, de én már csak ilyen alfahím vagyok, ha egyszer udvarolni kezdek, akkor nincs semmi, ami eltántoríthatna a csajoktól.
Na de nagyon a lényegre kerekedtem, kicsit korábbi életemről is mesélek kicsit. Már amire emlékszem. Azt hiszem valami kertes helyen éltem másfél-két évig, de nem nagyon foglalkozott velem senki. Aztán egyszer elfogott az igazi komoly kalandvágy, és nekiindultam a világnak. Épp békésen kóboroltam egy kedves kis vidéki falucskában, kukáztam, ahogy egy igazi deményista csinálja, amikor hirtelen hurkot dobtak a nyakam köré, elcibáltak valahova, és ott bepakoltak egy kalitkába. Na szép, mondhatom. Olyan helyre kerültem, ahol még kuka sem volt. Kaptam valamit, amit ennivalónak hívtak, de én azért nem nevezném annak. Szépen le is soványodtam az alatt a három hét alatt, amíg itt voltam.
Közben járkáltak hozzám néha ilyen kétlábúak villanós dobozzal. A villanós dobozt párszor megvillogtatták, és én nem is tudtam, de ezzel újra a jó irányba terelték az életem. A dobozból ugyanis kibújt rólam pár kép, amivel jól megpakolták a zinternetet, és ezzel lehetőséget adtak Gazdinak, hogy rám találjon. Ideje volt már.
Mondjuk először nem érdekelt Gazdi. Nem voltam az emberekhez szokva. Azért azt értettem, hogy a kalitkából miatta engedtek ki, és ezért hálás is voltam, de különösebben nem érdekelt, csak az, hogy végre ismét kikerülhettem. Később már gondoltam legyen neki is jó egy kicsit, úgyhogy párszor oldalba-fenékbe haraptam, ahol értem. Érezze, hogy hol a helye. Na persze nem komolyan, csak ahogy a rendes kutya mondjuk a testvérkéjét lerendezi. Ezt nagyjából ilyen fejjel tettem:
Gazdi reklamálni akart, hogy ő kutyát akart, de valami vámpírt kapott. Aztán végül beletörődött. Én pedig ekkoriban még nem tudtam, hogy a kétlábúakkal hogyan is kell bánni. De aztán egy pár hét alatt megtanultam, hogy ők valahogy mások, és ha nyugiban odakuporodok melléjük, akkor ők megsimogatnak engem, és az nagyon finom. Mégiscsak jó az, ha van egy kétlábúja az embernek. Azóta sokszor vackolom be magam Gazdi mellé és hagyom, hogy kényeztessen. Ilyenkor eljátszom neki a jófiút valahogy így:
Jah, hallottam, hogy egyszer összeverekedtél egy pulival, szóval gondoltam verekedhetnél velem is egyet. Én ugyanis akkora alfa vagyok, hogy bárkit helyből széjjeltépek. Bezony. Totálisan én vagyok a góré, tőlem rettegjen a világ, én úgy regulázom itt a környék németjuhászait, staffjait, sőt, időnként még a pitbullokat is, hogy már hírem van az utcában. Egyszer szembejöttek velem az utcán, mikor épp Gazdit röptettem magam után egy ilyen madzagon, és már messziről felismertek, rá is kérdeztek hogy én vagyok-e az a híres Marci. Aztán átmenekültek a túloldalra.
De azért annyira nem vagyok én vérengző vadállat, csak dolgozik bennem a terelőösztön rendesen, kénytelen vagyok hát mindig kezembe venni az irányítást. Gazdinak ez végre-valahára fel is tűnt, úgyhogy ennek köszönhetően elvihettem ilyen terelés oktatásra. Természetesen én a kezdetektől tökéletesen csináltam mindent – külön dicséretben is részesültem -, de Gazdinak még rengeteget kell tanulnia a témáról. Ő csak fel-alá rohangászott, totálisan nem arra, amerre én akartam, mindig ellenkező irányba kergette a birkákat, mint kellett volna neki. Szóval még kell azért ilyen téren fejlesszem, de hál’Istennek van még benne potenciál. Csak sokat kell vele gyakoroljak. De hiszem, hogy a deményista eszmékkel képes leszek erre. Köszönöm az útmutatást, Mester! Na pacsi!
A terelésemről készült videót nézzétek meg, kattintsatok erre a képre!”
– Marci –
