“Demény, a hüjefejű felhívásán felbuzdulva ezennel bemutatkoznék és kiönteném lelkem: Ronald von Dunaszentgyörgy vagyok, röviden Roni, Ronesz, Roncsika, hívj, ahogy akarsz, de szép legyen ám!

Amikor először olvastam Iván posztját, egyből rájöttem, hogy az ivánizmust tulajdonképp rólam mintázták, de nem baj, megengedem, hogy ivánizmus maradjon a neve, azt hiszem, az jobban hangzik, mind a ronaldizmus.

Élettörténetem eléggé sanyarú, de kezdjük az elején. Egy öregasszonynál születtem, aki egyből szívlapátra ítélt. Egy állatvédő jogász harcolt értem és még három testvéremért, ő mutatott be a Gazdinak is. Természetesen megesett rajta a szívem, hiszen még csak egy macskája volt, az is egy hisztis hercegnő, így muszáj volt örökbefogadnom.

Egy szép júniusi napon  meg is érkeztem új lakóhelyemre. A kényes hercegnőt (Ginevra a neve) röpke 1,5 hét munkájával sikerült rendre utasítanom. Addig a gazdiéknál volt ám felfordulás, dehát végül Ginny tudomásul vette, hogy maradok.

Miután a hisztigépet rendbe tettem, elkezdtem a gazdik nevelését is: ágyban alvás alap (takaró alatt természetesen), finom és változatos kaja napi háromszor, kerti móka ki-be járkálással, amikor csak én akarom, virágborogatás, hörcsög evészet (ez utóbbi traumát Gazdiék máig nem tudják kiheverni).

Egész jól teltek a napok, ám ekkor jött a feketeleves: Gazdiék kitalálták, hogy kicsi nekünk a lakás (talán nekik volt az, én tök jól elvoltam benne), és építkezni fognak. Minket meg jól kiadtak pótgazdikhoz. Hirtelen borult fel jól megszokott életem, de én, természetesen feltaláltam magam, és két nap múlva már Pótgazdit boldogítottam a csodálatos és ellenállhatatlan természetemmel.

Be kell valljam nektek, ezekben a hetekben követtem el életem legnagyobb hibáját: összeszedtem egy csajt. A kiscsaj nagyon pici volt, Pótgazdi mentette őt is. Dehát csak nem akart senkit sem örökbefogadni. Én meg addig dumáltam Gazdiéknak, míg megengedték, hogy örökbe fogadhassa őket Vanda (mert ez lett a neve, lévén, hogy szegénykém nem túl szép).
Így már hármasban, én, Ginny és Vanda, vettük birtokba az új házat, kertet.

Vandát előbb életem legnagyobb hibájának neveztem, el is mondom miért: beleeszik a kajámba, hiába morgok rá, és képes bebújni a házikómba, és velem aludni. Sose hagy békén, folyton kerget, meg idióta játékokat kell vele játszani. Meg kellett tanítanom fára mászni, folyton mosdatnom kell, mert mindig összekoszolja magát. A múltkor fogtam egy pockot, erre nem megette ez a kis szemét? Szóval csak a baj van vele. Remélem, hamar hasznát tudom venni, mert ez így nem maradhat.

Szóval mostanság már kitűnően telnek a napjaim, csak a Gazdiék szenvednek krónikus munkakórban. De már dolgozom a leszoktatásukon, például beülök a kapuba, hogy ne tudják becsukni, vagy csak egyszerűen befekszem az autó elé. Ha pedig gyalog indulnak el, éktelen ordítással követem őket az utcán, felverek mindenkit, hátha valamelyik kétlábú társuk végre megmagyarázza nekik, hogy nem lehet egy ilyen szép kandúrt ennyi időre egyedül hagyni! A múltkor még betegséget is szimuláltam, de csak az lett a vége, hogy bedugtak egy hordozóba, és elvittek a dokihoz. Ki akarja még egyszer ezt a tortúrát?

Szóval kíváncsian várom, milyen újabb leszoktatási ötletekkel áll elő Demény és falkája, addig én sem leszek tétlen, újabb trükköket találok ki.

Szurkoljatok, hogy sikerüljön, mert Gazdiék nélkül nem teljes az életem (értsd: nincs kéznél a non-stop konzervnyitóm).

Üdv,

Ronald”