“Igen tisztelt Demény!

Nagyi nem akarta… Én viszont igen. Má’ írni… Nagyi nem akar emlékezni. Aszongya. Én meg azt, hogy igenis tudja meg a világ. Persze ő könnyen mondja, hogy nem akar emlékezni, nem neki kellett átélnie mindazt, amit nekem 18 hónapig, ő becsukhatja az agyát. Én nem.

Azt hiszem nagyit megcsípte egy darázs vagy mi, mert egyszer csak felugrott ma délután (!!!!! ma, igen, az utolsó nap utolsó órájában, naná, mé’ mikor, hiszen ő a nagyi, ha nem hagyna mindent utolsó pillanatra, akkor nem is ő lenne) és tekintet nélkül arra, hogy én meg a haverok marha jól szunyiztunk a meleg paplan alatt, nagyi hangosan morrrrrrmogva kirobogott a konyhába, levágta magát a székére aztán jött megint a billentyűkalapácsolás hangja, és mi kénytelenek voltunk otthagyni az ágyat, mert nagyit nem lehet egyedül hagynunk, mindig izgulunk, milyen baromságot talál ki megint…

Aszongya nekem mikor kiérünk hozzá: megírjuk!

Néztem rá, és már az aggódástól sebesebben vert a szivem, atyaúrDemény már mit talált ki megint, mikor összeszorított szájjal, ami sosem jó jel, rámbökött és utasított: segíts. Szóval, mikor megértettem, hogy mégis megírjuk a történetem, akkor lenyugodtam és diktálni kezdtem. Persze,  nagyi nem bírta megállni, hogy ne javítgasson bele, tehát ami nem jól van megírva, azt persze ő csinálta. Alap.

Levágta hátsóját és DRRRRRRRRRRRRRRRRR DZZZZZZZZZ csapkodta a billentyűzetet, én meg mondtam, mondtam. Aztán néha hol mindenféle mitológiai alakokat meg azoknak különböző testrészeit emlegette, hol meg a könnyeit törölgette, miközben rám-rám nézett, meg is simogatott, csak olyan szomorúan és nagyokat sóhajtva.

Csini vagyok. Mármint ez a nevem. Nem szeretem. Nagyi sem. De sajnos Csini vagyok.

Nekem isteni gyerekszobám és első 10 hetem volt. Itt születtem ám nagyinál a nagy vad Északon. Skandináviában. Mami is itt élt, amióta csak eszét tudja. Mamival, tesóimmal meg a többiekkel nagyon jól megvoltam. Vannak itt mindenfélék, nemcsak vizslák, kutyák, macskák, tyúkok, juhok de lovak is.

Mikor pici voltam és a kertben játszottunk, az egyik lónak még az orrlukát is megvizsgáltam, én meg a tesóim. A macskák meg imádták, hogy húzogattuk őket a földön. Különben amikor nem a kertben voltunk, akkor nagyival a szobában, sőt az ágyban is. Hatalmas mesebeli erdő van itt körbe a ház körül, de nekünk mindenhova szabad volt mennünk, mert Mami meg a többiek meg nagyi vigyáztak azért ránk. Kerítés az nuku. Nagyi azt mondja, itt mindenki szabadon él, egy család vagyunk, bár ez a disznóra szerinte nem vonatkozik. Azt hiszem, a nagyi titokban kicsit rasszista szegény öreg disznóval. Meg-megfenyegeti, hogy mégis kolbász lesz belőle, amin mindannyian röhögünk, mert nagyi vegetáriánus, aszongya azé’, mert nem eszi meg a legjobb barátait. Hál’Deménynek  minket sosem kényszerített az ő hülyeségeire.

Születésem is dramatikus volt. Itt születtem a két orgonabokor között a kertben, nagyi kezébe. Azé’, mert Mami kinyomta a nővéremet, de engem nem tudott, és erre nagyi kivitte Mamit pórázon, mert aszonta a mozgás segíthet. És mert a legközelebbi állatorvos két óra kocsiút… És sürgősen akart Maminak meg nekem segíteni. Az orgonabokrok 3 méterre vannak az ajtótól. Ott guggolt le Mami egyből, én meg jöttem. Nagyi tenyerébe. Rohant is vissza velem meg Mamival be a meleg szobába. Aztán az öcsém is megszületett minden probléma nélkül.

Tökéletes idillben növögettem. Mindenki szeretett és én mindenkit szerettem. Azt hittem minket mindenki imád. És életünk végéig imádni fog. Akár hiszed, akár nem, még kiabálást, veszekedést sem hallottam gyerekkoromban. Később megtanultam, hogy nem ez a normális élet… Nagyi az aki nem normális, valami ilyen pacifista szemlélete van, kivéve a disznóval. Rasszista. Mondtam. Disznórasszista vagy rasszista disznó… Hö…

Mami híres. Híres szép és ügyes vizsla. Ezért lettünk neki mi hárman. Hogy ezeket a csodás géneket tovább vigyük. Bahhhhh… Utálom a géneket mostmár. Először nagyon büszke voltam, mert nagyi folyton mondta, hogy királyi vér folyik az ereinkben. Hogy mindhármunknak milyen baromi klassz családunk lesz.

Három kiválasztottnak engedte meg, hogy adoptáljanak. Mindenki választhatta, melyikünket akarja. Engem már születésemkor kinézett magának egy magyar család. 2700 kilóméterre innen. Könyörögtek, hogy megkaphassanak, mert a gének… Mivel nagyinak beadták, hogy ők is olyanok, mint nagyi, hogy náluk is bent és az ágyban és szeretetben fogok élni, nagyi bízott bennük. Sőt, a nevemet is ők választhatták meg: Csinibaba.  Akkor nagyi húzogatta a száját, de aszonta háááát. Bár ő engem a ”kis filózófus”-nak hívott, mert néha leültem az erdő szélén, és gondolkodtam míg két lökött tesóm tovább hancúrozott. Azért megtanította nekem a Csini nevet, és tudtam pórázon menni, és azonnal visszaszaladtam, ha nagyi fütyült, még akkkor is, ha éppen egy nagyon izgalmas erdeimicsodát találtam.

Mikor 10 hetes lettem, a törzskönyvemhez még EU útlevelem is lett. És nagyi meg én nekiindultunk. Először 400 kilóméter kocsival abba a városba, ahonnan a repülő ment. Megszálltunk. Nagyi karján aludtam az ágyban a paplan alatt. Alap. Ez volt az utolsó alkalom, hogy valaki karján aludtam, legalábbis 18 hónapig, csak akkor ezt hál’Deménynek én még nem tudtam. Nagyi sem. A repülőn is úgy viselkedtem, mintha mindig szárnyam lett volna. Tudtam, hogy semmi rossz nem érhet, hiszen nagyi velem van.

Leszállt a gép.

Ott várt az új családom. Nagyinak nem volt ideje többre – mert jött vissza a repülövel –  mint kimenni valami parkba ott Budapesten, ahol látszólag teljesen levettem az új családom a lábukról. Nagyi csak vigyorgott, mert ő tudta, hogy nem lehet bennem hibát találni. Úgy viselkedtem abban a nagy emberektől és kutyáktól hemzsegő parkban, mintha mindig is ott éltem volna, nem érdekelt senki más, csak nagyi meg az új családom. Azok hoztak apportokat, nyúlbőrt meg szárnyakat, amiket én marha örömmel apportíroztam, az új családom meg csak tátott szájjal nézett. Hogy ők ilyen vizslát még nem éltek meg, pedig volt nekik jó pár.

Nagyi megnyugodva eltűnt az életemből.

Nekem meg megkezdődött az igazi kutyaélet. Először is engem, aki családban, bent az ágyban mindig valakivel éltem eddig, beraktak egy kennelbe. Szó sem volt  arról, hogy én bemehettem a házba, hogy engem szerettek, ahogy nagyi. Nagyi állandóan telefonálgatott, hogy hogy vagyok. Sajnos engem sosem engedtek a telefonhoz, mert akkor mondtam volna nagyinak az igazat. Ők meg, az új családom, szemrebbenés nélkül hazudoztak. Hogy milyen jól vagyok, mennyire szeretnek és persze, hogy nem kennelben vagyok hablaty hablaty. Valami telepátia van ám nagyi és köztünk. Nagyi mindig szokta érezni, ha valami nincs rendben valamelyikünkkel. Még 2700 kilóméterről is. Most is megérezte. Ezt én persze nem tudtam. Csak sokkal később tudta nagyi elmondani nekem. Én azt hittem, teljesen magamra vagyok hagyva. Kiszolgáltatva ezeknek, akikről nagyi azt mondta, ők lesznek az új családom. Nem tudom miért utáltak, hiszen ők akartak. Mert utáltak. Egyszer hallottam, hogy arról beszéltek, hogy nagyi vissza akar engem vinni, nevettek, hogy nagyi hogy megalázkodva könyörgött, hogy adjanak vissza, de sosem fog nagyi már engem látni.

Először adtak rendesen enni, meg dolgozhattam is a mezőn, vizen, aztán ez is elmaradt. Helyette jött az elektromos nyakörv. Nem tudom miért, mert azt állították, hogy ilyen ragyogó képességű vizslát még nem láttak, és hogy ilyen meg olyan ügyes és engedelmes voltam. Nagyon megtörtem az elektromos nyakörvtől. Nyomkodták és jött belém az áram. Nagyon fájdalmas volt. Majd jött a bekötözött száj című műsor. Azt is nagyon szerették ezek. Bekötözték a számat, kituszkoltak az udvarra és kiengedték az idősebb kutyáikat, akik össze-vissza vertek. Nem én voltam az egyetlen, akin ezt a bekötött száj módszert és az elektromos nyakörvet alkalmazták. Visítottam, naaaaagyiiiiiiiiiiiiii, de lassan elhalványult bennem nagyi és a gyerekkorom. Lassan elfogadtam, hogy ez az igazi élet. Megpróbáltam megfelelni. Megadtam magam. Hanyattvágva magam hasam, torkom mutattam. Nem segített. Akkor próbáltam azt, amit ősi ösztönöm súgott: alázatosan a földön kúszva tátogattam a számat könyörögve, hogy mutassam milyen alárendelt és megtört, verésre sem érdemes lény vagyok. Ez sem segített.

Aztán egyre kevesebb lett a kaja is.

Éheztem. Féltem. Fájt mindenem.

Mikor valaki jött, akkor engem bezártak valami garázsba, hogy senki ne lásson.

Egyedül voltam. Vártam a halált.

Nem tudtam, hogy nagyi is egyedül van. Hogy hiába érzi, tudja, hogy bajom van, mert sírt a lelke, nem hittek neki, de ő nem adta fel. Ügyvédhez is fordult, hiszen én az ő tulajdona voltam papiron. De én ezt nem tudtam.

Aztán eljött egy délután, amikor a számba nyomtak egy rózsaszín plüsjátékot, mert valaki  jött, és én nem lettem bezárva a szokásos engem láthatalanná változtató helyre. Sőt. Ki lettem engedve ezzel a plüssmizével a számban, hogy ne látszódjék ahogy tátogok, és egy szuka ember megfogta a pórázamat, amit ő hozott magával, be lettem tuszkolva egy autóba és mentünk. Ez a szuka kétlábú nem ordított velem. Sőt. Gyanakodtam, mi a franc.

Kocsiváltás.

Megérkeztünk. Rengeteg vizsla volt. Azt hittem megölnek. De senki, sem kutya, sem ember nem bántott. Csak azt a nagy gennyes sebet kezelték, ami a csánkomon volt. Annyira féltem az első napokban, hogy nem mertem kijönni az asztal alól, tátogtam, magam alá pisiltem meg kakiltam, nem mertem enni. Lassan kezdtem reménykedni. És egy hét múlva már játszani is mertem a többi kedves vizslával és felmentem a kanapéra is és ettem is.

Ez volt az ideiglenes otthonom, mert nagyinak időre volt szüksége, hogy le tudjon jönni értem. Bankkölcsön intézése stb. Nagyi nagyon-nagyon hálás ennek az ideiglenes otthonomnak – én is -, mert ők hoztak tulképp vissza az életbe.

Aztán lejött nagyi meg nagyapa, és nagyi csak sírt, sírt, sírt, meg suttogott a fülembe minden bolondságot. Hogy ”látod, eljöttem érted, látod megmentettelek, látod nem hagytalak…” Meg foltyon bocsánatokat kért.

Nagyi mesélte, hogy kész krimi volt a megmentésem. Titkos küldetés. Mert neki nem adtak volna ki. De nagyi, aki soha nem adja fel, megoldotta. Amíg meg nem tudta, hogy útban vagyok onnan, addig állandóan a wc-n ült… Utána meg elrohant és vett egy üveg pezsgőt. Az emberek igen furák.

Aztán autóút 2 napig. Még vendéglőben is ettem. Ja. Biza. Engem szolgáltak ki először és ”hölgynek” hívtak. Na, akkor nagyi megint bömbölt kicsit. Meg szállodában aludtam, nagyihoz bújva az ágyban.

Mikor hazaértem, mert ez itt a haza, az otthon, akkor már tökre megismertem magam. Egyből. Örültem Maminak, meg nagyi lányának, meg a többi kutyának, az erdőmnek, jókat rohangásztam, leellenőriztem, hogy minden megvan-e még.

Most is Mamival kell kicsit játszanom, míg nagyi ír, mert az jó. Játszani jó.

Nagyi kezd elégedett lenni a kondiciómmal, aszonya jó testem van, nem az a csontváz.

Alap az is, hogy az ágyban alszom, ma már a paplan alatt, pedig a paplantól először féltem. Imádok nagyiékhoz bújni, olyankor behúnyt szemmel élvezem a szeretetet és a simogatásokat. Tudom, ez nem méltóságteljes viselkedés, de tojok rá, mert nekem sok minden behozni valóm van.

Csak azt tudnám, nagyi mért bőg néha még mindig….”

– Csini –