“Ruby vagyok. A hallgatag gengszter. És elmondom nektek mi az élet értelme. Semmi. De semmi olyan, amit általában annak tartanak. A hatalom, a többiek legyőzése? Ugyan! Van a gangunkon 2 macska, meg 2 kutya. Őket simán lefutom, akár úgy, hogy én futok elől, akár úgy, hogy ők futnak utánam. Addig izgi, amíg beérek a lakásba, de aztán győztem. És én mindig győzök. Mert király vagyok. Mindig. Ez tény, de ettől még uncsi.

A család? Az meg minek? Hogy bárki beleehessen a tányéromba? Felejtsd el! A munka nevű baromsággal meg ne is gyere! Én arisztokrata vagyok, 100% tiszta, élő Sir. Származásom a múlt homályába vész, családfám ősi és titokzatos: állítólag két befogadott kóbor macska szerelemgyereke vagyok, de elég csak rám nézni, a vak is láthatja, hogy minimum egy álruhában kóborló Mathias volt az apucikám. Ezek után ugye nem gondolod, hogy bármi hasznosat fogok csinálni? Szép vagyok, nézhetsz, ennyi! (O.K. Néha levadászok − és hangos szuszogással halálra rémisztek − pár bogarat, de az is pusztán szórakozás.)

A kufircolás? Az speciel lehet az élet értelme. Persze elég hamar leszerelték a golyóimat, szóval a franc se tudja. De ahogy a szomszéd tépett fülű, foltos kandúrt elnézem, ez a párzás téma is egy eléggé túlértékelt állatság.

Mi van még? Ja! A szeretet, meg összetartozás, bla-bla-bla… Hagyjál már! Az egyik kétlábúm tavaly karácsonykor ideiglenesbe befogadott egy mentett vizslát. És totál odavolt attól, hogy az odafeküdt a lábához, meg szinte belebújt a tenyerébe egy kis simogatásért, ha meg elment, akkor bevitte a kosarába a cipőjét, mint valami alvósnyuszit.

Na, ne! Kezdjük ott, hogy nem állok szóba egy kétlábúval sem. És nem, és nem, és nem is fogok soha ilyen mélyre süllyedni! (Most is csak nektek, hozzám hasonlóan nagy állatoknak terjesztem az igét, és csak azért, mert épp ilyen kedvem van.) Lényeg: ez a szeretet és összetartozás téma is piszkosul túl van értékelve!

Első osztályú kaja, kényelmes vízszintes felületek mindenütt, és megfelelő mennyiségű játék abszolút elég a boldog élethez. Hát, nem? Dehogynem! [Az pedig, aki látott már engem is hízelegni, és kedvesen dörgölőzni, vegye tudomásul, hogy azok csak stratégiai jellegű expozék voltak, miután kiürült a tányérom. Phü, hagyjatok is! Napoznom kell.]

Au revoir mon amies!”