“Mikor először voltam gyepmesteri telepen, sírtam. Volt otthon egy halálra kényeztetett, dagadt, ágyban alvós kutyám, Max…és azt hittem, ez a normális, hogy minden kutya így él. Vagyis ez nem igaz, ennyire nem voltam idealista sosem, inkább egyszerűen csak bele sem gondoltam. Mert nem az én dolgom, nem az én problémám. Aztán valahogy mégis belekeveredtem. Megláttam egy vizslát az interneten, borzalmas soványan, és szerelmes lettem. És segíteni akartam. Nem nagy dologban, csak fogtam a póráz végét egy gazdikereső rendezvényen, mert ez is segítség, egy kéz. Néha fényképeztem, mert szeretek fotózni, minden kutya más egyéniség, arcuk van, jellemük, és egy-egy jó fotó megváltoztathatja valaki életét. És egyre közelebb kerültem, és egyre többet akartam tenni…
Mikor először voltam gyepmesteri telepen, sírtam. A kutyák ugattak, nyüszítettek, a rácsokhoz nyomták az orrukat és úgy néztek rám, szégyelltem magam, hogy nem segítek. Hogy nem vihetem őket haza, hogy elsétálok, és olyan ember leszek a szemükben mint a többiek, közönyös. Nem voltam közönyös, a szívem hasadt meg, mert tehetetlen voltam. Szerencsére olyan egyesülethez kerültem, akik nem csak álltak könnyes szemmel, hanem tettek is. Egész nap csak a kutyák jártak a fejükben, az oltások, orvosok, műtétek, ez köhög, az sántít…Akkor még nem értettem ezt a világot, még csodálattal és tisztelettel néztem olyan emberekre is, akikről ma már tudom, hogy mennyire nem csak az állatok miatt teszik azt, amit. Mert az állatmentés egy álarc, amivel könnyű kompenzálni az életünk egyéb hiányosságait. Nyilván ezt tettem én is, de akkor még ezt nem láttam, mert messziről minden korona fényesen ragyog.
Mikor először voltam gyepmesteri telepen, sírtam. Aztán megszoktam, néha még elszorult a torkom, de az, amit az állatvédelemben először meg kell tanulnod, hogy nem segíthetsz mindenkin. Megmenthetsz egy évben 200-500 kutyát, de minden kutya mellett ott van másik három, akin nem tudsz segíteni. Mert nincs neki hely, már nincs több pénz, nincs ember, aki fogja a póráz végét…és nemet kell mondanod. Ott kell hagynod, és reménykedhetsz, hogy jön majd más, egy másik egyesület, egy gazdi, egy csoda, ami megmenti őt. Mert te nem teheted, nem menthetsz meg mindenkit. El sem hiszitek, milyen kevés idő kell ahhoz, hogy már könnyek nélkül fogadd azt a kutyát, akinek a saját “gazdája” törte szilánkosra a lábát, akit egy dobozban az út szélére tettek, akit egész életében láncon tartottak. Rezzenéstelen arccal veszed ki a kutyát a disznóólból, a benzines hordóból, és csak arra koncentrálsz, hogy neki már jobb lesz, neki sikerült, még épp időben. Ő még megtudhatja, hogy milyen az igazi gazdis élet.
De néha nem sikerül. Nem az a legnagyobb veszteség, akit nem fogadhatsz be, akinek nem adhatsz új esélyt, hanem az, amikor elkésel. Mert akkor úgy sírsz mint egy gyerek, mikor mindent megteszel, és mégsem sikerül, mikor orvosoknál töltöd minden idődet, infúziót csöpögtetsz, és imádkozol és reménykedsz…és mégsem sikerül. Ebben nincs enyhülés, ez sosem lesz könnyebb. Elveszthetsz egy évben két kutyát, vagy egy héten négyet, lehet tizenéves öreg vagy néhány hetes kölyök, ugyanúgy belehalsz. Úgy siratod, mintha a te kutyád lenne, mert az is. Mert nem kellett senkinek, vagy a saját “gazdája” csapta az utcára, de volt egy egyesület, egy csapat, akinek fontos volt, aki harcolt érte, és aki megsiratta, mikor elment. A rettenetet könnyen megszokod már, de a kudarcba még mindig belehalsz kicsit.
Mikor először voltam gyepmesteri telepen, sírtam. Akkor tavasz volt, most ősz van. Évek teltek el. És már megint nem segítek. Újra csak nézem a kutyák fotóját az interneten, és meghasad a szívem, és segíteni szeretnék, fogni a póráz végét, vagy fotózni, tenni valamit. És nem teszem. Csak írok egy blogbejegyzést, és remélem, hogy te, aki olvasod, te majd végigmész ezen az úton. Hogy megfogod egy póráz végét, ha kell. Mert mindig van kutya, aki segítségre vár. Csak Emberből van kevés.”
– Judit –
