“Szeretem a halottak napját, az összes képmutató ünnep közt nekem ez a legkedvesebb. Tudom, sokaknak ez csak újabb nyűg és pénzkidobás, de nekem nagyon sokat jelent. Már gyerekkoromban sok időt töltöttem a temetőkben, kis füzetbe gyűjtöttem a sírfeliratokat, és volt egy, mely egész életemre a fejembe vésődött. Talán nyolc éves voltam, mikor először olvastam.

“Állj meg halandó, s tekints ezen kőre.

Gondold meg, te is így jársz jövendőre.

Ki e sírban nyugszik, volt ártatlan, 

mégis a sors lett hozzá irgalmatlan.

Mi te vagyon a Földön, az voltam én is,

mi én vagyok, az leszel te is.

Ha az óra jön, és hant fedi.”

Ez az első vers, amit megtanultam, beleégett a szívembe, persze ma már, tanárként, tudom, mennyire egyszerű, szinte gyerekes. Talán épp azért hatott rám akkor annyira. A sír, amin áll, már akkor is elhagyott volt. Benőtte a gaz. Én pedig minden alkalommal, mikor a temetőben járok, virágot teszek rá, vagy gyertyát gyújtok előtte. Azóta is, felnőtt fejjel is. Minden ok nélkül.

Akkoriban még nem volt igazán halottam, egy nagypapa, akire alig emlékszem. Akinek a temetésén pillangót kergettem. Most harminchárom éves vagyok, és van kinek gyertyát gyújtanom.

Furcsa módon a hajakra emlékszem a legjobban. Ahogy az apám az ujjával kifésüli a homlokába lógó tincset, és a tekintetére, mikor azt mondom, minden rendben lesz…mikor utoljára láttam.

Az egyik kedves barátom hullámos fürtjeire, ahogy viccesen néha beletúrtam, és bort ittunk, és irodalomról beszéltünk, akit utoljára egy fényképen láttam az út szélén letakarva az összeroncsolt autója mellett. És minden nap hiányzik.

És Sanyira. Életem első drótos vizslájára, Kata kutyájára, akit a sajátomként szerettem. Most sokan felhorkantok, hogy vehetek az apámmal, a barátommal egy kalap alá egy kutyát. Nem ismertétek Sanyit.

Egy daganatos betegség miatt le kellett vágni a lábát, de úgy futott, hogy centiken múlt, hogy nem kapott el egy nyulat. Ő volt a legbújósabb, legnyugodtabb, legkedvesebb kutya a világon, de csak otthon. Amint Deménnyel összeengedtük őket, kibújt belőlük az ördög. Szerettem őt. Szerettem a kócos “hajába” túrni, és felpunkosítani, hogy még jampecebb legyen a fizimiskája. Sajnos a daganat kiújult, és minden nappal gyengébb lett…míg egy novemberi este már nem akart sétálni sem. Emlékszem, ahogy Katával egymásra néztünk, és tudtuk, hogy vége van. Simogattuk, és zokogtunk, miközben végleg elaludt. És minden nap hiányzik.

Halottak napja nem egy kényszer, hogy temetőbe menj, nem egy kirakat napja az emlékezésnek, hanem egy lehetőség, hogy megállj, gyertyát gyújts és azt mondd:

“Minden nap hiányzol…“

Mindegy, hány lába volt a veszteségednek, kettő, négy vagy akár három mint Sanyinak…a fájdalom nem tesz különbséget.

Gyújts egy gyertyát, emlékezz a legkedvesebb pillanatra, mert ez a nap lehetőség, hogy ők még tovább éljenek…egy történetben, egy fényképen, vagy ebben a blogbejegyzésben…”

– Judit –