“Hét és fél éve vagyok Gazdi. Egy nem igazán kutyás családból. A nagyiknál mindig volt kutya, de az egy egészen más dolog. Valójában mindig macskásnak tartottam magam, és amilyen szerelemmel Ivánra nézek, ez talán így is van. Aztán sok rossz döntés után az életem összekuszálódott, otthagytam második otthonomként imádott városomat, Miskolcot, és hazaköltöztem Egerbe. Akkor már biztosan tudtam, hogy kell egy kutya. Eger olyan kutyás város. Az pedig sosem volt kérdés, hogy vizsla legyen. (Még az is biztos volt, hogy Maxnak fogják hívni, és csak évek múlva döbbentem rá, hogy egy osztálytársam vizsláját hívták így. Az agyamban összekapcsolódott.) Végül egy vizsloid került az életembe, Maximilian.

Már hét és fél éve élünk együtt. Intenzíven, mert leszámítva az egy-egy heteket, amit a Tiszánál tölt anyukámmal, mi mindig együtt voltunk. Együtt vészeltünk át legalább négy-öt költözést, többszáz (:-D) keserves szakítást, igazi jóban-rosszban dolog a miénk. Nem mondhatnám, hogy túlneveltem, mint tudjuk, pocsék, túl-liberális gazdi vagyok, de Max okos. Vagyis inkább rafkós. Borzalmas lelki terrorista, aki minden műmájer szenvedést bevet, hogy elérjen valamit. Főleg kaját. És plüssállatot. A két gyengéje.

A családom sokszor vádol azzal, hogy Deményt jobban szeretem, de ez nem igaz. Ő egyszerűen más. Demény egy bohóc, Mókamikinek is szoktuk hívni, és igazi rosszgyerek, a jég hátán is megél. Ráadásul, teljesen megváltoztatta az életem, de ez egy másik történet.

Nemrég Demény egy blogbejegyzésében kiröhögte az örökös aggódásunkat. Könnyű neki, a legfőbb gondja, hogy van-e elég töpörtyű itthon. (És nincs. Persze.) Szerencsésnek mondhatom magam, nem volt túl sok okom aggódni értük. Mikor Demény hozzám került, már megműtötték a csípőjét. Persze, nagyon aggódtam, mikor nem használta a hátsó lábát, és sokat mozogtunk, hogy helyre jöjjön, de próbáltam rá ideiglenes kutyaként tekinteni. Maxnak egyszer leszakadt a körme, meg kilyukadt a füle, de körülbelül ez volt a legfőbb gondunk. Eddig.

Vasárnap egész nap esett. Max kedvetlenül sétált, fájlalta a lábát. Öregszik. Akadnak gondjai az ízületeivel. Pocsék idő, front, gondoltam, nyűgös. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán este elfordította a fejét, mikor vacsit adtam. Ilyet nem csinált az elmúlt hét évben, és tudtam, hogy ez rosszat jelent. Nagyon rosszat.

Amikor állatorvost választasz, az olyan súlyos döntés, fel sem tudod mérni. Olyan doki kell, akire a saját életed is bíznád, ha kicsit is kételkedsz, nem jársz jó helyen. Mert a legtöbbször nincs idő kételkedni. Nekem sokáig nem volt állatorvosom, és ismerek párat, akire a plüssmackóimat sem bíznám…de szerencsés vagyok, az osztálytársam egy állatorvost vett feleségül. (Köszi, Laci, csókollak!) Egy remek állatorvost. Sors keze volt.

Maxtól vért vettünk. Majd mikor megcsörrent a telefon, már tudtam, nem jó hír. “Gyertek vissza azonnal, babézia.”

Babézia. Túl sok időt töltöttem nyamvadt, beteg állatok közt, hogy tudjam, ez a szó mit jelent. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy ha időben észreveszik, és megfelelő kezelést kap, a kutyák 90%-a simán meggyógyul. Na, de láttunk mi már karón varjút…meg egyszer lesz, ami sosem volt.

Max borzalmasan levert volt, menni sem nagyon tudott. Én egész testemben remegtem a stressztől. Kiskutyám. Max már hét és fél éves…de még legalább ennyi időnk lehet együtt, és én ezt együtt akarom eltölteni vele. Mert ő az első kutyám, miatta lett belőlem gazdi, miatta kerültem közel az állatvédelemhez, miatta fogadtam Deményt örökbe, miatta ismertem meg a barátaimat és Katát, PótGazdit is.

Injekciók, infúziók, gyógyszerek, naponta állatorvos, kevés alvás, sok idegeskedés, aggódás…körülbelül ez jellemzi a hetemet. És még csak szerda van.

Viszont szerda van, és Max eszik. Max plüssözik. Max szinte szalad. Már nem lázas, már nincs vér a vizeletében, minden okom megvan arra, hogy fellélegezzek. Vagyis majdnem. Holnap lesz egy kontroll vérvétel, ami kimutatja majd, károsodott-e olyan mértékben a szervezete, hogy mindez hiábavaló volt.

Még egy nap. Aggódás. Félelem.

Most töltök egy pohár bort, vöröset, mert csak a nehéz vörösborok alkalmasak aggódni…és megköszönöm. Bármi is lesz holnap, én köszönöm nektek, hogy velünk vagytok. Nekünk ez a facebook oldal nem csak móka, tényleg közösség. Minden mosoly, minden drukk erőt ad. És köszönöm azoknak, akik pozitív energiát és fényt küldtek, tutira megjött, éreztem!

Mindenkinek, aki épp beteg kutyát ápol, küldök egy mosolyt! Mert minden rendben lesz! Rendben kell lennie.”

– Judit –