2014 első írásának nem ezt szántam, de ma olvastam egy posztot, és úgy döntöttem, reflektálok rá. Nyilván az a jó, hogy bárki írhat blogot, és épp az a baj, hogy ír is. Ti kétlábúak semmi mást nem tudtok, csak egymásra fröcsögni, annyi k*ka jön a szátokból, már értem, miért használjátok azt a borzalmas mentolos cuccot, reggel, este.

Gazdi mondja, hogy nem kell nekem felvenni a kesztyűt, meg választ írni erre a szennyre, hiszen pont ez a célja, hogy gerjessze az indulatokat, olcsó marketing fogás a jó látogatottság miatt…de általában nem érdekel Gazdi véleménye, most miért hallgatnék rá? Tök mérges lettem, meg felpúpoztam még a szőrt is a hátamon.

Direkt nem linkelem be a blogot, nehogy már az én rajongóim odamenjenek, de megnevezem, mert még azt hiszi, el akartam tőle lopni ezeket a fantasztikus mondatokat: Modoros Blog, és idézgetek nektek, örüljetek.

“A mániákus állatvédő mindig ijesztő és gyanús, de a biológiailag eredendően erősebbre kódolt empátia miatt elsősorban hölgyekre (gyermektelen hölgyekre fokozottabban) jellemző.”

Hiába a mániákus jelző, állatvédő nem lehet valaki tessék-lássék, az nem egy hobbi. Nem olyan, mint mikor korosodó, pocakos pasik eljárnak focizni a haverokkal, hogy sportembernek tűnjenek, meg macsónak. Valaki vagy állatvédő vagy nem. És az, aki sosem látott még gyepmesteri telepet belülről, aki soha nem cipelt a karjában járni nem tudó kutyát, aki nem ült még órákat csöpögő infúzió mellett, az nem tudja, mit jelent az állatvédelem. Fanatizmus? Egyértelműen. Az állatvédelemben nincs szabadnap. Mert az emberi kegyetlenség nem ismeri az ünnepet, a felelőtlen Gazdák mulatni mennek szilveszterkor, az állatvédők pedig chipet leolvasni meg kutyát befogni. Éjszaka is csörög a telefon, és hajnalban is rohanni kell, ha egy élet a tét. A blog szerzője nyilván nem ismeri ezt az érzést, amit úgy hívnak: törődés, gondoskodás, szeretet. Sajnálom érte.

“Meg eleve: azt a mocskos, ázott, büdös, loncsos, szőrös kis ebet odaadóan puszilgatni, aki a napi sétája során tíz perce még sok-sok másik aranyos kis kutyus szottyos valagát nyalogatta, szagolgatta, esetleg még desszertként elfogyasztott egy-két darab friss kakit is, némi pisilefetyeléssel? Ezek lehetnek bármilyen ásványvízen, Kobe-marhán nevelt, saját tévével rendelkező elkényeztetett dögök, a friss szarnak egyik se tud ellenállni, mert egyszerűen ilyen ocsmány férgek. Az ember legjobb barátai.”

Rendben, én is megszagolom a haverok s*ggét, meg -mint tudjuk- k*kaista is vagyok, de tökre nem vagyok ocsmány, se féreg, de még egyszerű sem. Nem fogom azt hangoztatni, hogy nyilván van megfelelő higiénia kutyáknál is, hiszen mindezt egy olyan kétlábúnak kellene megértenie, aki azzal a kézzel fogja a p*csét, amivel a gyerekeit simogatja. Azokról a dolgokról meg végképp nem írok semmit, amit ti kétlábúak a szátokkal műveltek…mert ahhoz képest néha egy-egy k*ka tökre nem nagy cucc.

“Ismerős képlet: gyönyörű, nemes, aranyos, kedves, dögönyöznivaló, ápolt, szépségverseny-győztes állat – és csúnya, ápolatlan, igénytelen gazdi?”

Ismerős képlet, kedves blogíró: gyönyörű, nemes, kedves, *nivaló, ápolt, szépségverseny-győztes nő – és csúnya, ápolatlan, igénytelen, bunkó pasi?

Amúgy tökre szégyen, hogy ti kétlábúak így vélekedtek egymásról. Én minden kutyahaveromat szépnek látom, vagy legalábbis ha csúnya, akkor se bántom, mert tehet ő róla? De ti, teremtés koronái mást se tudtok, csak mocskolódni. Ideje, hogy átvegyem a hatalmat a zemberiség felett, mert végső pusztulásba fogtok omlani.

“A klasszikus állatimádó nő tehát: elsősorban nem nagyon nő, csak valahol nagyon mélyen. Inkább ilyen behatárolhatatlan, fura lény, akinek már a másodlagos nemi jellegeinél sem stimmel valami. Mindene használt, örökölt, toprongyos, praktikus. Ám nehogy azt higgyük, hogy nincs pénze! Nagyon is jól keres, jó végzettsége-állása van, csak mindenét ezekre a rohadt dögökre költi, mivel vele úgyse állna össze semmilyen szerencsétlen balek.”

Hát, haver…többet kellene kutyás körökben mozognod, mert itt olyan nagyonis csajok vannak, hogy én csak úgy kapkodom a fejemet. Hö? Na, persze, Gazdi kivétel, mert ő tipikusan a balek mintapéldánya, leszámítva azt a tévhitet, hogy van pénze…állása…

Az meg, hogy egy gazdi a pénzét a kutyáira költi, miért fáj neked, kedves blogger? A kutyás társadalom komoly mozgatója ám a gazdaságnak…persze-persze, tudom én, rohadt dögökre mint én, kár pénzt költeni. De hát, mindenki arra szórja a töpirevalót, amire akarja, nem?

“Frizura: praktikus, kényelmes, fodrász sosem látta. Anyukája évente egyszer levágja tüsire, aztán hagyják szabadon megnőni. Esetleg copfba fogja, esetleg nem. Szereti a mákos frizurát: azt a fajtát, ami az ilyen szektás-zeneiskolás-gyülekezeti-túrabolond nőknél is megfigyelhető: valaha sötétebb alapszín, de ebbe egyre több ősz hajszál keveredik, amit igénytelenül összefog valami befőttesgumival a tarkójánál, hogy ne fújja szét folyton a szél. De lehet még praktikusabb: ilyenkor simán mindig fiúsra, rövidre vágatja, áramvonalasra főnözi. Nincs vele gond, könnyű mosni, szárítani, fésülni (kivéve, ha elaludja).”

Gazdi haja mindig ilyen volt, a kutya csak később jött az életébe…de néha azért jár fodrászhoz, persze olyankor is azt kéri, kócos legyen, ne frizura. Ez sehogy nem az én hibám, bár erősen gondolkodom rajta, szerinted miért…nyilván nem fekszem a hajára, meg tökre nem nyalogatom a fejét se, hogy zsíros legyen…

“Cipője: valami kényelmes túrabakancs. Jó meleg, magasszárú, szorosra (passzentosra!) kötött cipőfűzővel, hogy jól tartsa a bokáját meg a bütykös-gombás széles lábfejét. Hernyótalpa itt-ott már töredezett, így még jobban megragad benne a lábbelit már teljesen átszövő kutyaszar.”

Na, hát próbálj meg magassarkúban kutyát sétáltatni, és máris megérted a bakancsot. Mondjuk, én ismerek olyan “fanatikus állatvédőt”, aki képes csinosban, meg kisestélyiben is kutyázni, de minek? Hogy az olyan p*csök mint te megbámulják? Ugyanmár. Azok a nők, akik szeretnek engem meg a fajtatársaimat, nyilván a büdös életben nem alacsonyodnának le oda, hogy egy olyan kétlábúval álljanak szóba, aki szerint a kutyák férgek.

A poszt egy részével megdöbbentő módon egyetértek, mert igenis felelőtlenség a kutyákat/macskákat szabadon hagyni szaporodni, meg ilyenek. És ivartalanítódjon mindenki, alap!

Az, hogy szélnek eresztéssel emberségesen lehetne megszabadulni a kölyköktől…na, ezt vitatom. Ahogy azt a gúnyos megjegyzést is, hogy a kő és a víz nem borzalmas és embertelen megoldása a születésszabályozásnak.

“Mert hogy védhetjük legjobban az állatokat? Ha szabadon, Isten gyönyörűségére engedjük őket szaporodni, játszani, felnőni, sokasodni, fejlődni. Természetesen úgy segítünk rajtuk a legjobban, ha háziasítjuk őket, majd ezeket a vadon élni képtelen lényeket óvjuk, dédelgetjük, szaporítjuk – de nehogy hasznuk legyen! Mert gonosz parasztemberek vannak, akik nem köttetik el a dögeiket, hogy aztán a kölyköket nagymama-módszerekkel ártalmatlanítsák (kő, víz), esetleg emberséges módon szélnek eresszék őket valahol a kiserdőben. 

Nade! Van egyik oldalon ez az idióta, aki idáig hagyja fajulni a dolgokat – ki tudja, miért – és a másik oldalon jön a megszállott, aki valamiért úgy érzi, hogy az összes ilyen magányos lelket kötelessége megmenteni. Befogjuk, hazavisszük, elsózzuk, menhelyre visszük – mi több: menhelyet alapítunk. Ha menhelyről fogadsz örökbe, akkor két lelket mentesz meg: egyet, akit befogadsz – és még egyet, akit a helyére vehetnek. Zseniális, még több 1%-ot nekik is.”

A történelem folyamán mindig ez volt, kétlábúak, csak nem veszitek észre. Vannak a Gonoszok, akik kutyákat harcoltatnak, kínoznak, vannak, akik minden erejüket megfeszítve segítenek. Nem valami dicsőségért, nem köszönömért, elismerésért, hanem mert ezt diktálja a szívük. És végül vannak azok, akik nem tesznek semmit, akik elfordítják a fejüket, akik tovább mennek, akik nemtörődnek, akik megvetnek és fröcsögnek rosszindulatúan. Mindenki maga dönti el, melyik csoportba akar tartozni. És maga számol el a lelkiismeretével is.

“És természetesen igazán állatbarát módon úgy teszel a legjobbat a világért, ha minél több cicát meg kutyust nevelgetsz békességben, teljes iparágakat építve rájuk – főleg természetesen kutya- és cicaeledel-gyárakat támogatva, ahol kevésbé védeni való állatkákat (mendemondák szerint alomtársakat meg csövesbácsikat is) darálnak be, hogy ezek a szerencsétlen kis félszemű, tetves, nyomorult ragadozók jóllakhassanak – és hobbiból néha elkapjanak egy-egy kis énekesmadarat (minek ment oda, hát igen, ragadozó szegényem, a hormonok ellen nincs mit tenni!).”

Nyilván olyan állateledeleket kell választani, ahol nem teszik ezt. Gondolom, a blog szerzője, aki itt végül maga is fanatikus állatvédővé vált, hiszen szót emel az énekesmadarakért és az alomtársakért, tudatosan választ -és pénzével támogat – olyan gyártókat mindennapi vásárlása során, akik nem kísérleteznek négylábú haverjaimon. Nyilván.

“És puszilgatja, csókolgatja, az ágyába szoktatja. A gyereknek is jó, ha van kutya. Nyalogassa csak nyugodtan, ennyit ki kell bírnia, különben gyenge lesz az immunrendszere.”

Mé’, nem?

“Közös képek a közösségi oldalakon: ágyában három-négy loncsos-bozontos, piszénpisze kiskutya nyalja a gazdinéni szép kis arcát. Ha valaha is tetszett volna, azonnal megundorodsz ettől a bestiális perszónától. Szerelmeskedni a kutyussal, és? Láncon tartani, na az az állatkínzás. Neki is jó. Az az állatkínzás, ha nem hagyod szerelmeskedni. Mi több: az állatvilágban is megfigyelhető a fajok (nem fajták!) közötti keveredés, teljesen normális, egyidős az emberiséggel, csak most nincs éppen kellő társadalmi elfogadottsága.”

Na, most elárulok valamit, ami alapjaiban fogja megrengetni a világot. Nem vagyok szerelmes Gazdiba, nem csak azért, mert dagadt, igénytelen, nőietlen nő, hanem mert kétlábú. Nem szoktam nyalni az arcát, mert emberíze van, és az, hogy valakinek ez jut eszébe egy képről, amin valaki a kutyáival van, förtelem. Nem kezdek bele magyarázni, hogy láncon élni miért állatkínzás, mert minek? A fajok közti keveredésről meg csak annyit, hogy aki ilyen defektes, azt azért még én is szívesen beküldeném nagytestű haverjaim közé gatya nélkül…a szabad szerelem nevében.

“Az embereket már gyűlölöm, csak az állatokkal értek szót… ők soha, senkinek nem ártottak (kivéve: egerek, cicák, pipik).”

Mondjuk, én tök kijövök a kétlábúakkal is, kivéve persze, az olyanokat, akik blogot írnak azért, hogy másokat bántsanak, és elfröcsöghessék, hogy nekem, kutyának nincs jogom így élni.

Egy vaú mint száz: KUTYÁTLANOK KÍMÉLJENEK!

Aki arra vetemedne, a teljes blogot olvassa el itt: http://modoros.blog.hu/2014/01/01/a_kutyas_no