Új év, új élet…folyton nyaggattok, hogy ne dagizzam le Gazdit, pedig az, és amíg az, mégis mit mondhatnék, hö? Na, mindenesetre gondoltam, lelkesen elviszem túrázni, hogy égessen egy kis zsírt is, ne csak engem folyton.

Szóltam PótGazdinak meg haveroknak is, mert tömegben könnyebb kezelni a hisztériát, amit az a megerőltetés vált ki Gazdiból, hogy ki kell szállni a kocsiból. Elmentünk a zegri várhoz, a Pilisbe. Először azt hittem, csak vicc, mert voltam én már Egerben meg a várban is, és tökre nem a Pilisben van, de már nem akartam mindenen fennakadni.

Végeredményben egy rom. Mondhatni néhány kő, szóval nem nagy cucc. Az egri, a tényleg egri klasszisokkal jobb ám, mert van a környéken kürtős kalácsos, ami a Pilisben hiánycikk.

A töpörtyű nem volt hiánycikk. Gazdi szerint a túra lényege, hogy eszünk, szóval kábé tíz perc könnyed bandukolás után máris pótolta energiaveszteségét szendviccsel meg töpörtyűvel. Mert van pofája beleenni a töpimbe. Dolgozom az ügyön.

A túra lényege, hogy megyünk. Ezzel Gazdi nehezen tudott azonosulni, továbbra sem képes felfogni, miért indulunk el valahová, hogy aztán onnan visszamenjünk oda, ahonnan elindultunk. Mondjuk, így leírva tényleg nem tűnik jó mókának, pedig az!

Mindenesetre egy vizsla két helyen érzi jól magát, az erdőben és kanapén. Talán az lenne a legjobb, ha minden erdőben lenne vizsláknak kialakított kanapé, hogy ott heverjünk kicsit, mielőtt tovább indulunk levadászni a vérnyulakat.

Mert az erdőben laknak vérnyulak! Egyszer az egyik felhasította a húsomat is, de túléltem, mert zuperdemény vagyok, a hős.

PótGazdi bevitte a falkát az erdőbe, nem számítottunk rá azonban, hogy akkora sár lesz mint én. Engem mondjuk tökre nem zavart a dagonya, mi a haverokkal futkároztunk szerte-szana. Csak ezek a kétlábúak hisztériáztak mindenen.

Hogy sáros, hogy csúszik…el is estek, mert annyira testbuták, alkalmatlanok még járni is. Komolyan nem értem, hogy jöttetek ti le a fáról, leestetek, aztán lusták voltatok visszamászni, mi?

Nyilván fotózkodni kellett minden sziklánál, meg enni. A második rész nem zavart. Elmentünk valami barlanghoz is, ami a hegybe vájt lyuk, és néztük a lyukat, ami sötét volt, meg nyirkos és tökre nem érdekelt.

De ettünk előtte töpörtyűt, úgyhogy nem reklamáltam. Voltunk valami pihenőhelyen, aminek ezek a puhatestűek úgy örültek, mint a hajótöröttek a földnek, és persze ettünk.

Órákat gyalogoltak -mi futottunk- az erdőben, miközben azt nézték, sárga vagy kék paca van a fákra festve, mekkora idiótaság már? Mégis túrázni jöttünk vagy kiállításra? És szerintem, de ezt nem akartam akkor nekik megmondani, mert nők.

És a nők nagyon ki tudnak ám borulni, szóval, szerintem eltévedtünk. Többször is. Szinte mindig. Néhány óra sárban dagonyázás után már kezdtek hallucinálni, meg hangokat hallani, és sikítozni, hogy ránk sötétedik, meg köröznek a fejünk felett a keselyűk. Szánalmas egy bagázs.

Pánikszerűen omlottak le a hegyről, és úgy örültek az aszfaltnak, hogy én kérek elnézést. Nyilván tele lettek kék-zöld foltokkal, Gazdi a lábát is alig bírta megemelni, de azért még a konyháig eljutott.

Mi ebek tökre nem fáradtunk el, de azt már rég megfigyeltem, hogy a kétlábúakban annyi energia van mint Max plüssállataiban belezés után.

Szóval, ez a túra is olyan volt, mint minden napom Gazdival. Engem égetett, nem a zsírt. Dagadt.