“Ma észrevettem, hogy Deménynek csupa ősz az álla, és teljesen sokkolt a látvány. A saját ősz hajszálaimra büszke vagyok, hosszú évek kitartó baklövéseivel sikerült őket kifejlesztenem, az enyémek. Max már nyolc éves lesz a nyáron, és a múltkori babéziás borzalom után tényleg szembesültem mulandóságával, és azzal, hogy öregszünk. Ő is, én is.
Mikor megszülettem, készült rólam egy kép, amit nagyon szeretek. Annak ellenére, hogy azóta csak kárt tett bennem az élet. Ez a kép az én történetem első fotója.
Mikor Maxot magamhoz vettem, baba volt, a nyakörve úgy lógott rajta mint egy nyakkendő, és olyan pocakja volt, hogy menni sem tudott tőle. Én adtam a nevét, én tanítottam mindenre, együtt költöztünk egyik városból a másikba, mellettem nőtt fel. És én mellette lettem az, aki most vagyok. És közben ezer fotó készült róla, kölyökként, kamaszként, és most is…őszülő pofával. Mert ez az ő története.
Na, de Demény? Demény egy mókamiki, egy örök kajla kis idióta, az nem lehet, hogy felette is elszállnak az évek, és én észre sem veszem!?
Még csak három éve leszünk együtt, és tudom, hogy kutyaévekben mérve ez rengeteg idő, de ha igazán belegondolok, egyszerűen csak elrepült. Emlékszem az első találkozásra, sokszor leírtam már nektek a pillanatot, ahogy a menhelyről hazafelé azt suttogtam, minden rendben lesz. És minden rendben van, csak közben megőszült az álla, és én észre sem vettem.
Mikor örökbe fogadsz egy kutyát, egy utcáról befogottat, sosem tudhatod, mi van a batyujában. Hogy abból az életből, amit nélküled élt, mit hozott magával. Hiszen ő is volt kiskölyök lapátfülekkel és rózsaszín pocakkal, tejszagú babaszőrrel, csak te nem láthattad, és sosem láthatod. Nem voltál ott, mikor először tettek nyakörvet a nyakába, vagy először mászott az ágyba. Volt egy neve, amin hívták, amit becéztek, vagy amit üvöltöttek, mikor dühösek lettek rá, de te nem tudod meg ezt a nevet soha. Sebekkel jön. Néhányan nem testivel, de mind hoz a batyujában valami lelki sérülést. Hiszen volt egy élete előtted, egy családja nélküled, és ő szerette őket. Nem tudsz annyira bántani egy kutyát, hogy ne szeressen. Ha láncon élt, ha ütötték, neki az volt a világ, ott volt otthon. És nem is gondolt rád. Aztán ez a család kilöki magából, utcán kóborol vagy gyepmesteri telepen ül, és a sorsát várja. Akkor jössz te. A szemébe nézel, és nem látod a babaszagú kölyökkutyát, a sérült lelkű felnőttet látod, akinek volt egy élete. Aki csalódott. Akinek szüksége van rád.
Haza viszed, és minden nap meglepetés. Hogy tud trükköket, amiket nem tanítottál, hogy fél dolgoktól, amikre nem számítasz. Neked teljesen természetes, hogy a vizsla boldogan repül a kanapédra, és nem érted, ő miért retteg belépni az ajtódon, felmenni egy lépcsőn, vagy miért pánikol, ha magára hagyod. És eltelnek a napok, a hónapok, az évek, és nem is emlékszik már rá, hogy volt egy élete előtted, csak téged szeret, mintha sosem lett volna más, és úgy terpeszkedik a kanapédon, az életedben, olyan boldogan, hogy néha te is elfelejted, hogy ez nem volt mindig így. És ezer fotó készül a ti közös történetetekről.
Aztán egy nap észreveszed, hogy megőszült az álla. És számolni kezdesz, hogy végülis hány év telt el, és hány éves lehet…mert egy utcagyerek nem hoz magával születési bizonyítványt, a kora mindig saccolt lesz…és bár 2 vagy 4 közt nincs nagy különbség, ha ezek az évek a közös időből vesznek el, számítanak.
Papíron Demény 5 éves lesz tavasszal, de az én szememben ő még mindig az a kétéves, kajla vizsla, akit úgy kellett kihúzni a kutyaólból, mert a fájdalomtól nem bírt lábra állni, aki már akkor sem volt hajlandó az ülés előtt utazni a kocsiban, és feszített az anyósülésen, mint akinek mindig is ott volt a helye. Demény a szememben mindig az a vizsla lesz, aki üvöltözött, ha a menhelyen más kutyához is szóltam, aki nem tudta, mit jelent a játék, és eltelt egy év, mire megtanult labdázni a többiekkel.
Ma észrevettem, hogy megőszült az álla, és szeretném, ha lenne róla egy fényképem akkoriból, mikor még babaszagú volt és puha. Mikor még egy üres, tiszta lap volt, amit nem mocskoltak be mások felelőtlen vagy kegyetlen döntései. Nincs ilyen képem. Az első fotómon sérült, ijedt és szomorú. Mégis szeretem azt a képet, mert az volt régi életének utolsó napja, és közös életünk első pillanata, amikor – ahogy ígértem – minden rendben lett. És biztosan tudom, hogy lesz olyan fotónk, amin már nem csak az álla, de az egész arca ősz. Mert mindegy hány éves a kutyád, minden közös perc érdemes az örökkévalóságra.”
– Judit –
