“Tanár vagyok. Ez most már végképp bizonyosságot nyert. Mióta majd hét éve abbahagytam a tanítást, és ostoba módon eladtam a lelkem, nem találtam a helyem. Nagyon sokszor álmodtam azt, hogy újra tanítok, és álmodoztam is, hogy megteszem. Nem volt hitem, hogy manapság felvesznek valakit, aki már egyszer otthagyta a pályát, mint egy tékozló fiú. Hazatértem. Két hete újra tanár vagyok, és most már bizonyos, sosem voltam más. Szinte mindenkinek van szakmája, de hivatása csak néhány szerencsés embernek lehet, a tanárság ilyen. Mindegy, mennyit fizet, mennyi munkával, stresszel vagy fájdalommal jár, ezt nem lehet megtagadni, nem mondhatod, hogy “mosom kezeimet”, a véreddé válik, tanár leszel.
Azt hiszem, már Demény blogja is egyfajta “pótlék” volt arra, hogy -ha ilyen mókás, közvetett módon is, de- visszahozzam az életembe a tanítást. Az ivartalanításról, chipezésről, örökbefogadásról beszélni legalább olyan komoly elkötelezettség mint Dosztojevszkij zsenialitása vagy Radnóti csontig hatoló lírája.
Sokan talán viccnek tartják ezt vagy egyszerű “magamutogatásnak”, nos, igen, bloggernek lenni olyan, mintha “kitennéd a szívedet az asztalra”, ahogy egy tanár teszi.
Sosem akartam tanítani (szakács akartam lenni, meg színházi rendező), azért mentem magyar szakra, mert rajongtam az irodalomért. Aztán bementem, hogy gyakorlóként megtartsam első órámat, és örökre elvesztem.
Manapság már olyan érzés tanítani, mintha minden órád egyfajta fellépés lenne egy tehetségkutatóban. 45 perced van, hogy megmutasd, mit tudsz, különben kiszavaznak. Hogy mit tudok én? Nagyon sokat tudok az irodalomról, persze, közel sem annyit mint kellene. És semmit nem tudok a gyerekekről. Régen alig pár évvel voltam idősebb náluk, ma döbbenten jöttem rá, hogy akár lehetne a tanítványaimmal egyidős gyermekem is. (Mégis milyen optimizmus kell ahhoz, hogy az ember gyereket szüljön 2000 után???) Nem vagyok anya, nyilván nem is leszek, gazdi vagyok, ez közel sem összehasonlítható…mégis tök olyan.
Felnőtt, értelmes emberként kezelem azokat a srácokat is, akik leginkább legózással töltenék napjaikat. Nem akadok ki azon, hogy kamaszodnak, és mindenről, de mindenről a szex jut eszükbe. Nem lepődöm meg, hogy 45 percet képtelenek néma csendben végigülni, és nem is várok ilyet.
Az irodalom szabadságot ad. Nem a 2×2 józanságát, hanem érzelmeket, gondolkodást, életet taníthatok nekik. Most még nem értik. Még csak az új tanár vagyok, aki talán kicsit mindent másképp csinál, más elvárásai és más rigolyái vannak. Én embernek tekintem őket, és ennyit is várok el.
Tanár vagyok. Nem én fogom megváltani a világot, de lehetőségem van változtatni azokon, akiké a jövő. Talán lesz egy, aki nem megy el egy rászoruló mellett, talán lesz, aki felszólal, ha igazságtalanságot lát. Aki nem alázza meg a kedvesét, mert “ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted”… Talán lesz, aki az állatot társnak tekinti, és sosem hagyná sorsára. Ha csak egy gyerek egyetlen mondatot a fejébe, szívébe vés abból, amit hiszek, már volt értelme.
Két hete újra abban a világban mozgok, amit szeretek. Nem tudom, mit gondolnak rólam még a gyerekek. Nem tudom, mennyire fogadtak be a kollégák, mit várnak tőlem a szülők, és mi lesz a sorsom év végén.
De tudom, hogy tanár vagyok. Sosem voltam és már sosem leszek más. Hazataláltam, és köszönöm a Laudernek, hogy esélyt adott.”
– Judit –
