“Nemrég a cafeblog.hu megkérdezte tőlem, miért jó blogolni. Nem gondoltam, hogy válaszolni fogok, mert a blog nem az enyém, hanem Deményé, ő meg azt mondta, nem alacsonyodik le ilyen bulvár-témához, ráadásul töpidíjazás se jár érte, inkább alszik.
Ma a facebook oldalunkon elértük a 17 ezer lájkot. Meg se próbálok belegondolni abba, hogy ez milyen hatalmas szám. Tudom, hogy ennél nagyobb látogatottságú oldalak és olvasottabb blogok is vannak, de nekem ez is nagyon nagy dolog. Nem azért, mert egy-egy poszt eléri az 1500 lájkot, néhány blogbejegyzést többtízezren olvasnak, hanem, mert ez a deményizmus tényleg közösséget alkotott.
Már ismerem a fő “rajongókat”, észreveszem, ha profilképet váltotok, hiányolom, ha néhány napig nem szóltok hozzánk, és a közös sétákon személyesen is találkozni veletek…egyszerűen megható.
Mikor Max beteg lett, és döbbenetesen sokan szurkoltatok érte és voltatok velünk, és sírtatok, mikor nagy volt a baj, és örültetek, mikor újra mukit vett a szájába…erősebbnek éreztem magam.
Mikor elvesztettem az állásomat, és kétségbeestem, ti rengetegen írtatok, küldtétek a lehetőségeket, felkaroltatok. Az első munkanapomon az új munkahelyemen üzeneteket kaptam, hogy gondoltok rám…nem féltem annyira.
Ez az egész nem a blogról szól, nem is a facebook oldalról, hanem rólunk. Nemcsak mi költöztünk be a ti otthonotokba, virtuális falkaként, hanem ti is a miénkbe.
Mikor felébredek, tudom, hogy várjátok Demény reggeli morcos pofáját, ahogy péntekért reklamál.
Mikor kiborogatja a kukát, vagy földhöz csapva lapul egy kóborlás után, veszekedés közben a fényképezőgépet készítem elő, mert tudom, hogy látni akarjátok.
És várom, hogy mit szóltok hozzá, és várom, hogy velünk nevessetek, velünk sírjatok. Mert a blog, a facebook oldal lényege, hogy tudjunk mosolyogni magunkon, egymáson, azon, hogy mennyire nem vagyunk tökéletesek…még Demény sem. De ezt el ne áruljátok neki!”
-Judit-
