Zupersztárnak lenni tök fárasztó. Nem csak arról ugatok, hogy megállítotok az utcán, hogy abajgassatok, közben meg egyáltalán nincs nálatok egy szem töpi sem, de pölö Bálint-napkor kaptam vagy százezer szerelmes üzenetet, nem is hiszem, hogy Gazdi mindet látta, mert azon morog, hogy kellene már nekem egy titkárnő, neki elege van.

Hah, hosszúcombú titkárnő, sok töpivel. Jöhet!!! Csak akkor Gazdi minek? Szerintem akkor tökre nem is kell már, hogy kínlódjak vele. Ha nem lennék felelős, visszavinném a gyepire, de példát kell nektek mutatnom, szóval marad.

Állandóan azt akarja, hogy pózoljak vele közös fotón. Micsoda vizuális környezetszennyezés az??? Mintha a Mona Lisa össze lenne graffitizve. Az én álomszép testem egy képen az ő szánalmas szerencsétlenségével…?

Kért, könyörgött, hisztizett, szóval megállapodtunk némi töpigázsiban, és elvittem egy profihoz, a Vizslafotózáshoz…hátha ő némileg tud rajta annyit retusálni, hogy vállalható legyen. Meg persze hálás, hogy egyáltalán lefotózhat. Alap.

Szerintem éppen elég lenne, ha csak én lennék minden fotón. Úgy értem, MINDEN fotón, mi más van a világon, ami érdekesebb nálam, hö? Testem mint egy adoniszé, töpikúrával formálom. Nem a gebéké a világ, gebének lenni tökre egészségtelen, éljen a zsír meg a hurka.

Fotósom, Péter néha felidegesített. Volt bátorsága ledeménykézni. Mi vagyok én, pincsi, hö? Olyankor mindig odakaptam a fejem morcosan, hogy tudja, hol a helye, de ő valami érthetetlen oknál fogva elégedett volt magával. Áh, a kétlábúak gyagyák. Gügyögésüket megszoktam végül, és teljes érdektelenséggel tűrtem a vakuvillanásokat.

Gazdi legalább jól van idomítva. Eltűröm neki, hogy létezik, cserébe ő adagolja a töpörtyűt. Ebben állapodtunk meg.

A közös képünk némileg botrányba fulladt, mint mindig.

Gazdiban egyszerűen nincs fotogén. Paca-teste elhomályosítja a ragyogásom, hiába ugatok neki.

Egy úrikutya nyakkendőt hord, arra gerjednek a hosszúcombúak. Csak szólok, kétlábúak, hogy az eleganciát lehet tanulni, ha már ti nem születtetek ízléssel.

Gazdi az öltöztetőm, hogy némi hasznát is vegyem.

Mikor már nagyon elegem lett a bénázásából, leüvöltöttem a fejét, erre még neki állt feljebb. Komolyan nem tudom, mit képzel magáról…

Mindenesetre nem rajtam múlt, hogy zsenialitásomat leképezzük kétdimenzióba.

Ugráltattam Gazdit, még felzavartam létrára is, hogy minél kevésbé lógjon bele a képbe…hiába. Folyton belerondított az összhatásba.

A végére persze, hullára elfáradtam, mert mindent nekem kellett mancsban tartani. Ezek a kétlábúak tökre alkalmatlanok. Alapvetően mindenre.

Persze, Gazdi is kimerült, mert nem elég, hogy az esze, de még az energiaszintje is vetekszik a kibelezett plüssállatokéval.

Azért lett pár igazán jó kép, hiszen nagyszerűségemet nehéz elhomályosítani, még Gazdinak is, pedig széles hátsó fertályát is bevetette.

Szóval, zupermodellnek lenni nagyon fárasztó, főleg, ha az ebet hátráltatja egy kétlábú bénázása is, na de a falkáért elég sok mindent el kell viselnem. Ez a felelős gazditartás alapja.