Tökre unom a koránkelést. Ráadásul nem elég, hogy Gazdi felver legtöpisebb álmomból, de aztán meg otthonhagy. Holmi munkakórra hivatkozik, amiről mint tudjuk, egy szánalmas, fertőző kétlábúbetegség. Semmire nem való. Nem boldogít. Ellenben velem. Én boldogítok, mégsem marad itthon, hanem elmegy, hajnalban. Elegem lett.

Kifigyeltem, hogy Gazdi mikor megy el, és szóltam a sofőrömnek, PótGazdinak, jöjjön értem, és menjünk utána. Mert most inflagranti rajtakapom Gazdit meg a ziskolát, és megmondom a magamét, hogy azonnal de moströgtön jöjjön haza.

Hát, most szólok, gyalog biztos fel nem másztam volna erre a hegyre, miért kell ilyen magasra építeni egy iskolát, vagy ha már ilyen, miért nem lett a neve Tajgetosz, hö? Szólok is a zigazgatónak, hogy intézkedjen! Alap.

Hát, csak mondom, mielőtt azt gondolnátok, hogy szegény Gazdi majd megszakadt a munkában, hogy kiderült, egyáltalándesemmitsenem dolgozik, csak mulatoznak ezek egész nap. Bíztam benne azért, mert megérezték eljövetelem, és ezt ünneplik, de valami iskolaszületésnapot vagy mit tartottak. Ki érti ezt, hö? Az én születésnapomat vajon hányan tartjátok észben?

Alig akartak beengedni a portán. Mindenféle kvízkérdéseket tettek fel, biztos, ami biztos hagytam, hogy simogatásnak álcázva megmotozzanak, bőröm alá rejtve nem hordok be fegyvereket csak töpit. Azt meg szabad. Szerintem.

Hogy ebben a ziskolában mennyi kétlábúkölök van, el sem hinnétek, mindenféle méretben. És mind rámugrottak, és sikítottak, hogy jajjjdeédes, megszabadsimogatni? Mondom Gazdinak, nem, ne engedje, hogy isteni testem mindenféle maszatos kezekkel taperolják, de Gazdi csak röhögött. Nyilván fakított velem, mennyire szép vagyok meg okos. Meg szép. Főleg.

Tökre gyerekkompatibilis vagyok. Három percig, aztán elegem lesz belőlük. Még nem elég érettek szellemi nagyságomhoz, meg nem ehetem őket, akkor mégis mit kezdjek velük? Amint kis levegőhöz jutottam, szónokoltam nekik a deményista tanokról, de szerintem nem sokat fogtak fel belőle. Nem tudom, ki találta ki a ziskolák működését, de idejekorán el kellene kezdeni ezeknek a kétlábú növendékeknek tanítani a kutya-kommunikációt.

Mondtam gazdinak, vezessen körbe a suliban. Hát, még jó! Képzeljétek el, miket tartanak ezek a ziskolások az udvaron! Nyulakat!

Élő, izgő-mozgó, szőrös kis nyulakat. Ki akartam menni hozzájuk, fogócskázni, de Gazdi nem engedett. Azt állította, ezek a nyuszik ott laknak, állatházban, és a gyerekek gondozzák őket. Na, szép, mondhatom, kutyájuk meg nyista? Hö???

A másik kedvenc helyem a tanári volt, be is ültem Gazdi székébe, hogy onnan osszam az észt, meg hogy javítsam a dolgozatokat, de azt sem engedte. Ez a ziskola csupa nemszabad. Gazdi kiröhögött, hogy ha tudnám, más iskolákba még csak a szőrszálamat se tehetném be, nemhogy a tanári asztalnál ücsörögjek…de akkor is. Az első deményista akadémián majd mindenkinek mindent szabad. De leginkább nekem.

Megettem egy radírt. Na, jó, többször is számba vettem, rágtam, majd kiköptem, mert tökre kajának nézett ki, de pocsék rossz íze volt. Loptam egy palacsintát gyerekektől, és kunyeráltam PótGazdi melegszenyájából, de nem adott. Töpiről már álmodni se mertem.

Az egész mulatság egy nagy közös ünnepséggel zárult, ahol az ügyesokos kétlábúgyerekeket jutalmazták.

Ott ültem, feszülten vártam, hogy kiszólítsanak, de tökre nem mondta senki a nevem, úgyhogy mondtam Gazdinak, mostmáraztán menjünk haza, de izibe, mert a töpiszintem kritikusra süllyedt, és különben is, a jó suliból egy nap is tökre elég.