“Nem vagyok jól. És nem a lázról és köhögésről beszélek. Egyszerűen valami nyomaszt, valami ül a vállamon, a bal vállamon, és nyugtalan vagyok. Lassan egy éve, hogy mindkét kezem feltettem, és kiszálltam az állatvédelemből. Nem, ez a poszt sem a miértekről fog szólni, hanem arról, hogy hiányzik.
Napok óta van egy furcsa üresség a szívem körül, és a facebookon sem látom meg, csak a szomorú kutyás posztokat. Hogy ideiglenest keres, gazdit keres, utcán kóborol, segítseteksegítseteksegítsetek…és én segíteni szeretnék. De nem teszem. Csak tovább görgetek. Nem kommentelem, hogy rohadnamegazagazdiaki, nem mondom, hogy hazavinnémde…nem mondok semmit, csak tovább görgetek, és ürességet érzek. Mert szeretnék segíteni, és nem teszem.
Azt mondják, az állatvédelem olyan, mint a tanárság, hivatás, és nem lehet abbahagyni, nem lehet kiszállni. Én kiszálltam, és hiába minden mentség arra, hogy Demény remek lehetőség egy másfajta “küzdelemre”, az nem ugyanaz. Mikor a disznóólból húzol ki egy fiatal vizslát, akit a családja azért zárt be oda, mert átszökött a szomszédba, mikor enni adsz egy csonttá fogyott kóborlónak, mikor szeretni és bízni tanítasz egy megtört lelket, mikor ölben cipelsz egy ájult kutyát, akkor teszel valamit. Minden más jelentéktelen.
Az állatvédők nem is emberek, hősök, mert ők kilépnek a komfortzónájukból, és mindenből többet adnak annál, mint ami “belefér”. Én is többet adtam. Sokkal több energiát, sokkal több időt, sokkal több érzelmet, mint ami nekem volt. Az életemet kaptam vissza azzal, hogy hátraléptem. Egy kis darab a szívemből valahol ott maradt. A nagy remények és a keserű csalódások között.
Most pedig ül a vállamon az érzés, hogy segíteni szeretnék. Egy kislánynak plüss cica kell, Krakknak ideiglenes és az állatvédő szervezeteknek pénzpénzpénz. És tehetetlennek érzem magam, mert csak kifogásaim vannak, csak azt tudom elmondani, miért nem tudok segíteni, miért lapozok tovább, miért nem fér bele az életembe, a költségvetésembe, az időmbe, hogy segítsek.
Mert kiabál a józan eszem, hogy hogyan segíthetnék, hiszen én is aggódom a hónap végén, és nekem is jó lenne egy laptop végre, vagy ha legalább le lehetne húzni a kocsimban az ablakot…
És szégyellem magam. Mert a segítség nem azt jelenti, hogy magadtól veszed el vagy azoktól, akiket szeretsz, a segítség sosem lehet olyan vagy akkora, ami téged sodor bajba. De mindenkinek van annyi, amit még szinte észre sem vesz. Mert mi történne, ha minden hónapban vennénk egy kiló lisztet vagy cukrot egy rászoruló családnak? Éheznénk miatta? Ha minden hónapban utalnánk egy 500ast, 1000est egy állatvédő alapítványnak? A saját kutyánknak kevesebb jutna? Nem hiszem.
Igen, bevallom, szerintem mindenki felelős a sorsáért és a helyzetért, amiben van. Kivéve a gyerekeket és az állatokat. Mert az szüljön gyereket, aki felelősen fel is tudja nevelni, és az tartson kutyát, aki képes gondoskodni róla élete végéig. De tehet erről a gyerek? És tehet erről a kutya? Nem ítélkezni kell, hanem segíteni.
Én segíteni szeretnék. Ideiglenes gazdit akarok Krakknak és egy plüss cicát annak a szegény kislánynak. És tudom, hogy én ehhez kevés vagyok. De ha mindenki csak annyival segít, ami még épp belefér, ami még nem veszi ki a szájából a falatot, akkor egyszerűen csak jobb lesz a világ. Persze, nem vagyok ilyen idealista, és tudom, hogy mindig csak ugyanaz a néhány ember mozdul meg minden felhívásra…de talán, talán minden alkalommal egyel többen és többen.
Mert mi történne, ha minden hónapban segítenénk egy picit? Mert mi történne, ha egyszer mi szorulnánk segítségre…?”
– Judit –
Judit és mindnyájan a falkában, férjem sms-ezett (mert Ő a nlcafén olvas) “olvatad a Deményt meg a kommenteket? Öklömnyi krokodil könnyet hullattam” Na innentől több lépcsőben mertem csak elolvasni az újabb szerzeményed. Hidd el azzal is sokat segítesz, hogy a gondolataidat IDE leírod, hisz volt már megmozdulás a TE segítségeddel ami igen csak jól sikerült. 🙂 És lesz is…Sajnos Én pénzbeni segítséget nem tudok adni, a cégnél ahol dolgozom Nekem is van egy “mehelyem” 5 cicával nekik viszem az ennivalót naponta, amiért mindig “megkapom” amagamét 🙂 mert kedves férjem hetente eljátsza a műbalhét, de azért másnap hozza a tápot nekik is :)Szóval Én nekik segítek…:) Te pedig ne érezd azt, hogy nem segítesz, dehogynem nap mint nap, már azzal is , hogy itt megosztod VELÜNK (18.000) a gondolataidat. TE ÍGY IS SOKAT SEGÍTESZ.
🙂 <3
Demény, Judit, Max és Iván (akit nyilván ez a téma különösebben nem izgat)!
Hónapok óta függő vagyok. Deményblog-függő… 🙂
Időnként hangosan felröhögve, időnként zokogva olvasom minden írásotokat. Nem jellemző, hogy véleményt nyilvánítok, de Krakknál megdobbant a szívem.
Judit! Megértelek! 🙂
Soha nem nézegettem a menhelyek oldalait, mert nem bírja el a lelkem.
Életemben nem jártam ilyen helyen. Belepusztulnék.
De amióta ezt a bejegyzést olvastam, folyamatosan ez kattog a fejemben…
És persze az érvek-ellenérvek.
Az elmúlt pár napban többször is jártam a Futrinka oldalán, hogy mi újság Vele…
Olvastam a visszavitt kutyákról is…
Én 7 évet éltem két skót terrierrel, sajnos 2 éve, hogy Brúnóval már csak kettesben vagyunk. Volt jópár nehézség az életünkben, de eszem ágában nem volt sosem lemondani róluk. Nem létezik indok, amiért megtenném.
És legszívesebben mindegyik Krakknak, mindegyik Deménynek ezt adnám. Ezt a feltételnélküliséget, ezt az elkötelezettséget.
És azt gondolom, hogy Te, Judit, pontosan ezt közvetíted!
Talán a legjobb módját találtad meg ennek! Megmozdítod az ember lelkét! Visszafordíthatatlanul!
Fertőző vagy Gazdii!!! 🙂
Kedves Judit!
Megsúgom Neked, hogy a Vizslát lakásban?! és a Macera cikkek kapcsán elgondolkoztunk a párommal. Ennek köszönhetően jelentkeztünk ideiglenes befogadónak, és így került hozzánk Tomi, egy gyönyörűséges magyar vizslafiú. Tegnap pedig aláírtuk az örökbefogadási szerződését :). Tehát kijelenthetjük, hogy az írással igen is nagy hatással vagytok emberek és ebek életére egyaránt :). Köszönünk Nektek mindent 🙂
Meghatott az írásod. Hogy miért? Mert én is foglalkoztam állatvédelemmel. Aztán jött a költözés, majd a gyerek. Kis időre szunnyadt a dolog, de mostanában én is egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy hiányzik valami. Valami, amit akár a gyerek mellett, a gyerekkel közösen is meg lehet tenni.
Legújabban kutyasétáltatást vettem a fejembe egy állatmenhelynél. Jön a jó idő, amúgy is kint lennénk a jó levegőn. De így, kutyasétáltatás alkalmával nem csak a mozgás örömét, hanem hálás tekinteteket is kapunk. Néha megrázó, amit látunk, de igyekszünk elfogadni, és segíteni, ahogy tudunk.
Judit, Te is úgy segítesz, ahogy tudsz. A 18 000 (istenem, leírni is sok) rajongótok, követőtök mind elgondolkodik ilyenkor. És hidd el, sokan tesznek is valamit. Lehet, hogy jelentéktelen kis apróságot, de tesznek.
Régebben csak mentett, kidobott, alomból megmaradt kutyáim voltak. Most lakásban, munka mellett a napi sétáltatásokat nehéz lenne kivitelezni. De tesszük, amit tudunk.
Facen megosztunk, adóból 1 %-ot adunk, kutyát sétáltatunk.
Tudom, apróságok. De hidd el, sokan miattad/miattatok teszik, vagy kezdik el tenni a dolgokat.
Szép napot!
Kedves Judit!
18 000 embert mozdít meg naponta a blog. Követjük Deményt, a falkát, a te gondolataidat és ezek tovább építkeznek a mi gondolatainkban.
Ez a legtöbb, amit gondolkodó, kreatív ember tehet, ebben biztos vagyok. ès nagyon jól csinálod!
Èn fontos, új dolgokat fedeztem fel, újra tanulok magamról ,új és új értelmet keresek a mindennapokban. Az állatvédelem támogatása, az osztozásra való képességünk tanulása-tanítása.
Sokan lépnek egyet elöre a útjukon, gondolnak a töpirevalóra. Fel vagyunk rázva, a tanítványaidról már nem is beszélve. Ök meg idomíthatják a szüleiket.
Hidd el sokat teszel. 🙂
Ez az írás most nagyon betalált. Éppen ma gondoltam végig, hogy éppen a napokban lesz 2 éve, hogy ideiglenes lettem a Futrinkánál. 2 év, 10 kutya. Sok-sok szeretet, gond, aggódás, öröm, sírás. Leginkább 2x szoktam sírni. Először, amikor meglátom a sokszor szó szerint csont és bőr kutyát, másodszor amikor elengedem a szépen meghízva, lelkileg kiegyensúlyozottan. Mert kikerülhetetlenül hozzám nő, megszeretem mindegyiket. Függetlenül a természetétől és a nálunk töltött időtől. Gondolkoztam rajta, hogy kellene egy kis szünetet tartani, vagy legalább egy kicsit hosszabb időre abbahagyni, hogy a sajátjaimmal is tudjak foglalkozni, ne érezzék, hogy Ők háttérbe szorulnak. Mert a testileg, lelkileg rossz állapotban lévő ideiglenesek teljes, 100 %-os figyelmet, törődést követelnek. De nem tudom megtenni, nem tudom abbahagyni. Sőt állandóan lelkiismeret furdalásom van, amikor látom, hogy ideiglenest keresnek egy kutyának (főleg, ha vizslának) és én nem tudok még egyet vállalni. Úgy gondolom, hogy Te igenis rengeteget teszel és segítesz nap mint nap. Az írásaiddal. Gondolj csak arra, karácsony előtt 2 nap alatt mennyi pénz gyűlt össze egyetlen írásod hatására a Futrinka számláján. Szerintem nagyon jól használod jó célokra is a népszerűségedet, úgyhogy egyáltalán nincs miért szégyenkeznek. Sajnos nagyon sokan, akik sokkal többet tehetnének, még ennyit sem tesznek.
Én alig két hónapja szálltam ki, erre tegnap találtam egy csontsoványra fogyott cicát Egerben, a “Demény téri” építkezésen. Nem hagytam ott… Judit, ebből nem lehet kiszállni!! Aki elhivatott, az nem tud. Aki tud, az sosem volt az. Ha tényleg kiszálltál volna, most nem ülne semmi a bal válladon. Hullámvölgyek vannak, meg mélypontok. Meg a sok állat, aki a segítségünkre vár. És azzal, hogy Demény oldalán írod ezeket, legalább 18.000 ember előtt, hááát… nem gondolom, hogy tétlennek kéne hinned magad.
Azt gondolom, hogy igenis rengeteget segitesz! Létrehoztál egy olyan közöséget akik képesek arra, hogy segitsenek. Megmutatad nekünk a kutyákon keresztül a másik világot amit valahogy könnyebb volt nem tudomásul venni…. de most mi Deményisták már látjuk az alagut végét és ha egyszer már begyüjtöttük a töpiadót akkor azt meg tudjuk tenni máskor is. És mivel rengetegen vannak akiknek még nincs az otthonukban egy Demény vagy egy Max talán rajtad keresztül örökbe fogadnak majd, hiszen jó példát mutatál nekünk. Szóval én csak annyit mondanék neked, hogy semmiért nem kell szégyenkezned, mert segitesz. Minden nap! A mi családunk megszálott lett. És nyugodtan mondhatom, hogy csakis miattad. Köszönjük ♥♥♥
Ezen én is sírtam Megint, de ma büszke vagyok magamra és a családomra, mert sikerült egy mopszot a disznóólból kimenteni. Persze nem gondoltam volna, hogy tényleg ki kellett lépnünk a komfortzónániból, de tuti megéri, ahogy hálásan néz ránk, bár nem érti még mi történik vele.
Judit, megint belecsaltál néhány könnycseppet a szemembe…. az adóm 1%-a már elment a Szegedi Tappancstanyának, és már a következő projektemet is tudom.