“Nem vagyok jól. És nem a lázról és köhögésről beszélek. Egyszerűen valami nyomaszt, valami ül a vállamon, a bal vállamon, és nyugtalan vagyok. Lassan egy éve, hogy mindkét kezem feltettem, és kiszálltam az állatvédelemből. Nem, ez a poszt sem a miértekről fog szólni, hanem arról, hogy hiányzik.
Napok óta van egy furcsa üresség a szívem körül, és a facebookon sem látom meg, csak a szomorú kutyás posztokat. Hogy ideiglenest keres, gazdit keres, utcán kóborol, segítseteksegítseteksegítsetek…és én segíteni szeretnék. De nem teszem. Csak tovább görgetek. Nem kommentelem, hogy rohadnamegazagazdiaki, nem mondom, hogy hazavinnémde…nem mondok semmit, csak tovább görgetek, és ürességet érzek. Mert szeretnék segíteni, és nem teszem.
Azt mondják, az állatvédelem olyan, mint a tanárság, hivatás, és nem lehet abbahagyni, nem lehet kiszállni. Én kiszálltam, és hiába minden mentség arra, hogy Demény remek lehetőség egy másfajta “küzdelemre”, az nem ugyanaz. Mikor a disznóólból húzol ki egy fiatal vizslát, akit a családja azért zárt be oda, mert átszökött a szomszédba, mikor enni adsz egy csonttá fogyott kóborlónak, mikor szeretni és bízni tanítasz egy megtört lelket, mikor ölben cipelsz egy ájult kutyát, akkor teszel valamit. Minden más jelentéktelen.
Az állatvédők nem is emberek, hősök, mert ők kilépnek a komfortzónájukból, és mindenből többet adnak annál, mint ami “belefér”. Én is többet adtam. Sokkal több energiát, sokkal több időt, sokkal több érzelmet, mint ami nekem volt. Az életemet kaptam vissza azzal, hogy hátraléptem. Egy kis darab a szívemből valahol ott maradt. A nagy remények és a keserű csalódások között.
Most pedig ül a vállamon az érzés, hogy segíteni szeretnék. Egy kislánynak plüss cica kell, Krakknak ideiglenes és az állatvédő szervezeteknek pénzpénzpénz. És tehetetlennek érzem magam, mert csak kifogásaim vannak, csak azt tudom elmondani, miért nem tudok segíteni, miért lapozok tovább, miért nem fér bele az életembe, a költségvetésembe, az időmbe, hogy segítsek.
Mert kiabál a józan eszem, hogy hogyan segíthetnék, hiszen én is aggódom a hónap végén, és nekem is jó lenne egy laptop végre, vagy ha legalább le lehetne húzni a kocsimban az ablakot…
És szégyellem magam. Mert a segítség nem azt jelenti, hogy magadtól veszed el vagy azoktól, akiket szeretsz, a segítség sosem lehet olyan vagy akkora, ami téged sodor bajba. De mindenkinek van annyi, amit még szinte észre sem vesz. Mert mi történne, ha minden hónapban vennénk egy kiló lisztet vagy cukrot egy rászoruló családnak? Éheznénk miatta? Ha minden hónapban utalnánk egy 500ast, 1000est egy állatvédő alapítványnak? A saját kutyánknak kevesebb jutna? Nem hiszem.
Igen, bevallom, szerintem mindenki felelős a sorsáért és a helyzetért, amiben van. Kivéve a gyerekeket és az állatokat. Mert az szüljön gyereket, aki felelősen fel is tudja nevelni, és az tartson kutyát, aki képes gondoskodni róla élete végéig. De tehet erről a gyerek? És tehet erről a kutya? Nem ítélkezni kell, hanem segíteni.
Én segíteni szeretnék. Ideiglenes gazdit akarok Krakknak és egy plüss cicát annak a szegény kislánynak. És tudom, hogy én ehhez kevés vagyok. De ha mindenki csak annyival segít, ami még épp belefér, ami még nem veszi ki a szájából a falatot, akkor egyszerűen csak jobb lesz a világ. Persze, nem vagyok ilyen idealista, és tudom, hogy mindig csak ugyanaz a néhány ember mozdul meg minden felhívásra…de talán, talán minden alkalommal egyel többen és többen.
Mert mi történne, ha minden hónapban segítenénk egy picit? Mert mi történne, ha egyszer mi szorulnánk segítségre…?”
– Judit –
