Először a lábát láttam meg. Fehér tornacipőben volt. Milyen hüjjje kétlábú megy sáros, kutyakakás gyepmesteri telepre fehér cipőben? Már ebből is kiderült, hogy szűz még a szerencsétlen, mármint állatvédelmi dolgokban. És most lát ilyet először. Én először a cipőjét láttam meg. Óvatosan ment végig a rácsok előtt, alig mert itt-ott lelassítani. Kóbor haverjaim a fémnek csapódva üvöltöttek, csaholtak, őrjöngve próbálták magukra felhívni a figyelmét. Láttam, hogy remeg a keze. Gyorsan zsebre dugta. Felém tartott.
A tornacipőjét láttam meg először. Ahogy lassan megállt a kennelem előtt. Nem foglalkoztam vele, nem érdekelt már. A fejem sem emeltem meg jöttére, minek? Egyik kétlábú olyan mint a másik. Lógattam az orrom a kutyaházból, és arra koncentráltam, ne fájjon így a lábam, de fájt. Lehunytam a szemem, sóhajtottam. Gondoltam, mire újra kinyitom, már nem lesz ott, olyankor már sosincsenek ott, mind továbbmegy.
Ott volt. Leguggolt, és úgy bámult, mint aki még sosem látott vizslát. Mondjuk, szépségem megbabonázta, alap. Hagytam, bámuljon csak, fotózgasson, meg sírdogáljon, aztán majd a meleg otthonában mesélgesse csak, hogy ő mekkora állatvédő, mert itt volt. Unásig ismertem már a történetet. Mindenki sírdogál, mindenki sajnál, mindenki hősnek hiszi magát, de mind tovább megy. Mi meg itt maradunk.
Bámultam a tornacipője orrát. Ő engem nézett, és megszólalt: “Radírorrú.” Mi a p*cs? Még csak be sem mutatkozott, máris becézget? Hívogatni kezdett, de nem mozdultam. Hogy mondhattam volna el neki, hogy úgy fáj a lábam, nem bírok felkelni sem? Biztos voltam benne, hogy kötsögnek tart majd, és tovább megy, keres egy másikat a sok száz haverom közül, aki csahol neki. Mert azt szeretik. Aki bohóckodik. Nem ment. Ott maradt. Beszélt hozzám, azt mondta: “mostmármindenrendbenlesz“. Mivan, mondom? Mi az, hogy rendben? Mi az, hogy most már? Mikor? Hö?
Aztán mások is jöttek, de én többé nem vettem le a szemem a fehér tornacipőjéről. Azt néztem, mikor kihúztak a kutyaházból is, mert annyira fájt a lábam, nem bírtam ráállni sem. Azt bámultam, mikor kivitt az utcára, és beültetett a kocsiba, azt figyeltem egész úton, miközben simogatta a nyakam, és duruzsolt, hogy “mostmármindenrendbenlesz”. Csak a fehér tornacipőjét bámultam, és hittem neki. Mert milyen idióta megy fehér cipőben sáros, kutyakakás gyepmesteri telepre? Gazdi, az én Gazdim.
Már nincs meg az a tornacipő, de ma eszembe jutott, mert kaptam egy levelet.
“Kedves Demény!
Először is szeretném elmondani neked mennyire örülök, hogy az alattvalód lehetek. Mióta először olvastam zseniális gondolatáradatodat, abszolút hű követőd lettem, és őszintén szólva kedvet kaptam egy hasonlóan fenséges kutya, mint tenmagad (bár tudom, hogy a te nagyságodat nem érheti fel semmilyen más kutya sem) örökbefogadására, illetve, hogy pontosítsak örökbe adnám magamat egy vizslának, aki természetesen deményista elvek szerint formálhatna engem. Természetesen.
De szeretnélek megkérdezni, mivel én is és párom is dolgozunk teljes állásban, illetve Pesten kis lakásban élünk, és hát Gazdi is így tart Téged, hogy mik a tapasztalataitok? Ti ráadásul többen is vagytok Max-al és Ivánnal, de úgy tudom ti is kis lakásban éltek együtt, és Gazdi is dolgozok. Ez így nem kényelmetlen Neked? Mert én nem magam miatt aggódom, hanem hogy a kutyus érezné magát rosszul pici helyen. Reggel persze sétálna egyet, esetleg futna is velem, vagy este futna, sétálna egy nagyot ahogy éppen jön, hétvégén persze meg nagy dolgok, játékok, túrák, séták…
Bár ez az én személyes véleményem, de nem jobb lenne így neki egy lakásban két szerető gazdival, plusz egy harmadik pótgazdival, aki a párom öccse, mint a gyepin akár évekig? Tényleg nem akarok önző lenni, és magamra gondolni csak, mert én nagyon szeretném ha kiválaszthatna engem egy még gazditlan vizsla, de azt is szeretném ha jól érezné magát egészséges körülmények között.
Ne haragudj, hogy ennyit raboltam drága idődből, és sok sok virtuális töpit küldök neked! Üdvözlöm Max-ot, Ivánt is azért!
Remélem az iszonyat fontos kukaborogatás, és deményista elvek terjesztése mellett marad egy töpinyi időd, hogy válaszolj!
Köszönöm, és Demény legyen Mindenkivel!”
Nyilván elmagyaráztam neki, hogy nem a lakás, hanem a szeretet mérete a lényeg. Eltelt néhány hét, és ma ez várt a postaládámban:
“Fuuh, nem igazán tudom leírni mit érzek most annyira boldog vagyok, mert mi fogjuk elhozni Krakkot. Eredetileg április-május körül terveztük a kutyust, de hát megláttam, elolvastam a posztodat, megmutattam barátomnak is, és egyszerűen nem volt megállás, beleszerettünk, már mikor először kajláskodott velünk Tárnokon. Remélem most pénteken már együtt alszunk el este egy kimerítő séta után. Ha érdekel majd informállak hogylétéről, de nagyon nagyon fogunk rá vigyázni, és mindent megteszünk, hogy jó gazdik legyünk. Köszi a korábbi tanácsot, és szurkolj nekünk, kezdő vizslásoknak!”
Gazdi boldog. Nekem pedig eszembe jutott, hogy Krakk is megtalálta a cipőit, amiket követni fog egy jobb élet felé. Mert vannak olyan idióták, akik fehér cipőben mennek sáros, kutyakakás gyepmesteri telepre, fehér cipőben, amit később kidobnak majd, mert szürkére tapicskolja pár sáros kutyaláb…
