Gazdi kezébe kerültek a régi fotók, melyek akkor készültek, mikor az életébe léptem. Mit léptem, ugrottam, hö??? Ti persze, őrjöngtök, hogy látni akarjátok őket, én meg nagylelkű vagyok és cuki, megteszem, amit megkíván a nép.
Az első fotó a legértékesebb. Ez a pillanat, mikor Gazdi leguggolt elém a fehér tornacsukájában. Épp ezt látta. Engem, így.
Persze, tudom ám, miért is nem került be ez a fotó a Futrinkás kánonba. Nyilvánvaló rajta fővezérségem lényege, mert ekkora golyókkal nem lehetek puhap*cs. Alap a diktatúra.
Miután kihúztak a házból, amibe teljesen belegubóztam a fájdalom miatt, készült rendes egész alakos kép is. Tervem első része sikerült, tökre látszik az arcomon, hogy elégedett vagyok, és hamarosan leigázom a világot.
Na, ezt letagadom. Tudom, hogy szerintetek tökre édes, hogy lányosan pisilek, meg szegényke a bibis bábó miatt, de na. Egy atyaúrtöpinek ez méltatlan. De már elég hatalmas vagyok ahhoz, hogy ti így is hódoljatok nekem. Némi gyengeség csak még macsóbbá tesz.
Ez április 30-án történt, ez a születésnapom. Mert minden akkor kezdődött el. Az uralkodásom is. A deményizmus is. Ti is.
A Futrinkánál persze rögtön hódoltak nekem, meg ajnároztak, kényeztettek, imádtak. Mondjuk, ez soha nem is volt kétséges, nagyjából minden kutyával így bánnak, persze az irántam tanúsított kitüntetett figyelem alap.
Gazdi aljas módon ott hagyott. Így néztem utána. Hogy szenvedjen. Hogy sírjon. Mert a kocsiban azt mondogatta, mindenrenbenlesz, aztán meg ott hagy? Csak úgy? Mitképzel?
Persze, folyton visszajárt. Hozzám húzott a szíve, mert ez a nemes arcél, ez a jóképűség, ez a csodás test úgy beégett az agyába, nem tudott mást tenni. Akart engem.
A Futrinkánál volt egy nagy haverom, Laci. Ő szolgált és ugrott, ha bármire szükségem volt, olyan inasnak mondanám. Persze, engedtem neki, hogy a többiekkel is törődjön, módjával!
Szerencsétlen kétlábúm meg csak jött hozzám, hódolt nekem, sétáltatott, játszott velem és csókolt össze-vissza. Tűrtem.
Gazdi végül megadta magát, és elvitt magával. Ez az első képünk, ami már a szabadban, az új életben készült. Mondjuk, a póráz botrány! De azóta megneveltem.
A többit már tudjátok. Rögös út vezette Gazdit hozzám, de végül megtalált. Mondjuk, kicsit kapkodhatta volna azt a hájas testét, hogy ne szívjak ennyit nélküle…
