Zseniális vagyok. Mint ez nyilvánvaló. Mikor Gazdi azt mondta, álnok módon a töpörtyű illatát idézve orromba, hogy meglepije van, nos, nem igazán erre számítottam. Ismerve szánalmas fantáziátját, nem is számítottam semmire. De erre aztán semmiképp.

Már a kocsiban gyanús volt nekem, hogy nem oda megyünk, ahová mindig. Aztán kezdett egyre rosszabb előérzetem lenni, Érd körül pedig végképp aggódni kezdtem, hogy Gazdi beváltja a régi fenyegetést, és visszaad a Futrinkának. Mert oda mentünk, a tárnoki kennelsorra, ahol kapcsolatunk végképp megpecsételődött. Mondogattam neki, hogy ezentúl nem borogatom ki a kukát, és kevesebbet zabálok a földről, de mikor nevetve arra kért, mondjak le a k*káról is, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy eldöntsük végre, ki itt a főnök. Persze, egy sima p*cs-összeméréssel tuti nyerő lennék.

Tárnok semmit sem változott, vagyis tök sokat, mert már nincsenek ott a régi haverok (szerencsére), és van az udvaron egy kis kerti ház, nyilván, hogy az ebek ott hűsöljenek, míg a kétlábúak töppednek a napon. A szagok, a kóbor haverjaim ugatása mind olyan volt, mint régen. Gazdi aggódott ám, hogy majd bepánikolok, meg magamba zuhanok az emlékektől, de minek néz ez engem? Ki a macsó, ő vagy én? Tökre jókedvem volt, és tudom, hogy kennelsor, meg rácsok, meg magány, de nekem új élet, meg törődés, meg móka a haverokkal. Meg Gazdi. De ezt persze, nem mondtam meg neki, így is majdnem akkora az arca mint a hája.

Tárnoki Okosok IV., ez a neve a Kutyatréning által szervezett kutyaiskolának, amiben a kóbor haverjaim egy-egy önkéntes kétlábút nevelgetnek, meg szocializálnak. Engem díszvendégnek hívtak meg, mert nálam egyetlen öregdiák sem lett sikeresebb, nagyszerűbb, zseniálisabb és szebb. Nyilván ront kicsit a helyzetemen, hogy Gazdi még mindig az elrettentő példa a kutyás világban, de hát nincs mit tenni, valakinek az ilyeneket is haza kell vinni.

Ha voltatok már valaha kutyaiskolában, hát ez is pont olyan. Értetlen kétlábúak, zseniális ebek és sok kaja. Meg egyáltalán nem olyan mint bármelyik kutyasuli. Mert itt nem a kanapéról kászálódsz fel, hogy arra nevelgesd gazdádat, milyen rendszersséggel adagolja a töpit, hanem egy magányos kennelből mész az udvarra valakivel, aki csak azért nem a tévé előtt üdlögél vasárnap délután, hogy nagyobb eséllyel indulj el a gazdisodás útján. Nem csupán iskola, terápia.

Tök egyértelműen én voltam a zupersztár.

Heni, a tréner régi haverom, néha vannak nézeteltéréseink, mert szerinte le kellene szoknom az ugatásról, meg a felelőtlen gazditartásról, de hiába magyarázom neki, nem érti meg, hogy vannak olyan gazdik, akik kevéssé okosak – mint az enyém – és én sajnos, hozott anyagból dolgozom.

Nyilván Gazdi sosem lesz zuperengedelmes, de ha nem öl meg senkit, és minden séta után épségben haza tudom vinni, én már boldog vagyok.

A Tárnoki Okosok nyilván a kutyákra vonatkozik, ha a kétlábúakra gondolok, az jut eszembe, Tárnoki Aranyosak. Mert rajongtak értem, és hódoltak nekem, és volt mindenkinél kaja. Meg egy gazdikereső. Nyilván összeszedtem egy új nőt, de erről most nem írhatok, mert mióta Lázár beteg, Bodza hisztis, nem akarom összetörni a szívét. Alap. De azért nem fogadtam vakságot, mi vagyok én, hattyú??? Hö?

A tananyag számomra méltatlanul egyszerű volt, mert ülni aztán ki a szöszöm nem tud? Na, persze, ezek a kóborok bénáskodtak, meg előadták a bambát, hogy még több kaját és simit kapjanak. Hja, ha valaki kennelben él, nem a tudás a legfőbb vágya, hanem egy gazdi.

Nekem a töpi volt a fő vágyam, és még arra a szánalmas, már-már megalázó cirkuszi mutatványra is hajlandó voltam, hogy ittatöpiholatöpit játszak érte. Persze, egy vadászkutya kiszagolja a töpit. Meg a p*ncit. Alap.

Mindenkiről nem írhatok, mert nyilván magammal voltam elfoglalva, de természetesen a vizsla- és vizsloid-szekció nem hazudtolta meg magát.

Ha saját szellemi fölényemet nem is számolom, akkor is Nyurga volt a legügyesebb.

Nem is értem, miért nem kell senkinek már egy teljes éve…mert vizsloid? Cöh, ti talán pedigrések vagytok?

Na jó, be kell vallanom, a tacskók majdnem olyan okosak mint én. Legalábbis tudom, hogy ha Csönd meg én összetennénk, amink van, leigáznánk a világot.

Mondjuk, én így is.

Gazdi persze, leginkább Mángoldért rajongott, a puliért, mert ez a perverziója, a raszták.

Mondtam, nem hozzuk haza, mert Iván sokkot kap, de majd segítünk, hogy találjon egy gazdit. Meg mindenki, aki ott van Tárnokon, meg bárhol, ahol erre várnak, egy gazdira.

Mert erről szólt itt minden, nem a vezényszavakról, meg az okoskodásról, hanem az új otthonról. Nem az a cél, hogy olyan zsenik legyenek mint én, hanem, hogy ne féljenek, ne rettegjenek mindentől, mint Pisze…

Ne tépjék le az ember karját pórázostul mint Izsó…

Ne csak az öreget lássák bennük, mint Egresben…

A Tárnoki Okosok a szeretetről szól, mert mindent megtesznek azért, hogy a legesélytelenebbekre is rátaláljon végre az igazi. Meg a töpörtyűről, mert felvilágosítottam mindenkit, hogy hová dugják a gagyi száraztápot.