“Öregszem. Persze, felhördültök most, hogy a harmincnégy még semmi, és most jön a java, nyugodtan vegyek tartóstejet, de én hiszem, hogy mindenki annyi, amennyinek érzi magát. Legalább hetven vagyok.
Ha belenézek a tükörbe, már látom, hogy semmi esetre sem lehetek már húsz. Nem csak a kissé szétcsúszott testem, a ráncok vagy az ősz hajszálak miatt (amikre egyébként szörnyen büszke vagyok, megdolgoztam értük rendesen), hanem mert valami elveszett.
Kos vagyok, tudom, a horoszkóp hülyeség, de én tényleg kos vagyok, a tűzzel, hévvel, meggondolatlansággal, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat követem el, mégpedig merő élvezetből. Mostanában nem követek el szórakoztató hibákat, mintha kiszálltam volna ebből az őrült körforgásból, és a pálya széléről nézném, ahogy mások játszanak. Ezt ma ismertem fel, a harmincnegyedik születésnapomon.
Sosem rajongtam ezért a napért, vagyis mindig volt bennem valami furcsa melankólia, mert persze, éljenéljen megszülettem, köszi Anya, de a mégis miért? gyomorszorító kérdése ül a vállamon, mint egy kisördög. Nem, ez a bejegyzés sem fejti meg, hogy mi az élet értelme, és van-e neki, vagy egyáltalán kell-e, hogy legyen? Csak születésnapom van, és mindig irigyeltem az embereket, akik ilyenkor önfeledten és boldogan mulatnak.
Nem emlékszem fergeteges szülinapi bulikra (de emlékszem egy csókra Budán). Mindig rám ült a bánat ezen a napon, már gyerekként is, és írtam. Borzalmasan sokat írtam, és borzalmasan rossz verseket. Ma is írok, de mennyi év eltelt, mennyit változott a világ, és a rímek helyett posztok születnek. Persze, borzalmasan rosszak. Van, ami nem változik.
Ma annyi szeretetet kaptam, hogy fel sem fogható. A gyerekek a suliban énekeltek nekem, a telefonom lemerült a sok üzenettől, egy édes, őrült deményista vizslás tortát sütött, ti pedig rengetegen írtátok, hogy mennyire szerettek. És meg vagyok hatva. És köszönöm.
Még nincs nyolc óra, én egy kinyúlt kockás pizsigatyában ülök a kanapén, miközben írok, és Demény az ölembe hajtja a fejét, Max pedig a lábamon fekszik. Még sosem kaptam ennyi szeretetet mint ma, de valójában ez az este is úgy telik el mint a többi. Egyedül.
Régen a társaság energiája voltam, igazi partiarc, most ha egy szóval kellene jellemeznem magam, azt mondanám: antiszoc. Nem hiányzik az ereszd el a hajam mulatozás, valószínűleg boldog egyetemi éveim alatt kizüllöttem magam (Miskolc, Miskolc, sáros Miskolc, te vagy az oka mindennek…), valahogy a világ jobb, ha az ajtón kívül marad. Én és a négylábú gyerekek megbonthatatlan egységet alkotunk. Igen, ezt hívják úgy bolond, kutyás vénlány. Nem tudom, mi volt hamarabb, hogy antiszoc lettem, és minél több embert ismertem meg, annál jobban szerettem a kutyáimat, vagy fordítva. Mindenesetre így esett.
Nem tudom, mi lesz egy év múlva, két lábbal lesz több a szívemben…vagy néggyel, de most harmincnégy évesen be kell látnom:
Judit vagyok, bolond, kutyás vénlány.
Mert a kutyák legfontosabb vágya, hogy tartozzanak egy falkához. Az embereké is ennyi csak. Nekem egy huszonegyezres falkám van, és talán egyedül, kinyúlt pizsigatyában töltöm a születésnapom estéjét, de mégsem vagyok magányos, mert ti itt vagytok velem. Ha virtuálisan is, de tartozom valahová. És ezt nem lehet sem posztokkal, sem versekkel megköszönni, mást mégsem tehetek, írok, írok. És köszönöm. Köszönöm.”
– Judit –
