Szeretem a töpörtyűt. Mondhatni nagyon. Épp eléggé ahhoz, hogy fennakadjon a pofazacskóm Gazdi azon gondolatára, hogy lemondjak róla. Mert hát szülinapom volt, és a piknikre mindenki töpivel érkezik, ezer töpivel, egész nap töpizsírban fogok fetrengeni, és hányásig zabálom magam. Ez a terv. Ez volt a terv.

Gazdi addig nyöszörgött a fészbúkon keringő gazditkeresgazditkeresgazditkeres posztokon, hogy kénytelen voltam egyezséget kötni vele. Én tökre nagylelkűen, már-már önfeláldozóan lemondok a szülinapi töpihalomról, ő meg nem hoz haza egyetlen másik ebet sem. Nem, nem és nem.

Ez volt az utolsó poszt, ami betette Gazdinál a kaput…

“Kedves Barátaink, Barátaink Barátai, és azok Barátai.

Sajnos meg kellett hoznunk a döntést, jövő hét pénteken (május 9.) elaltatjuk nyolc hónapos egyszemű, epilepsziás vizslánkat, Matyit. Fél évet dolgoztunk azon, hogy javítsunk az állapotán és minimálisra csökkentsük a rohamai számát, mivel ezeket leszámítva egy nagyon szeretnivaló, intelligens, játékos és boldog kutyáról van szó, tehát lenne oka az életre (még úgy is, hogy csak egy szemmel látja a világot). Minőségi változást elértünk, de mennyiségit sajnos nem, kifogytunk energiábol, pénzből, időből.

Mindezek ellenére még egy utolsó reménnyel fordulunk hozzátok, hátha egy hét még elég ahhoz, hogy változzon a helyzet. Egy igéretes gyógyszert még nem próbáltunk ki, de a beszerzésére pár hetet várni kell. Mivel mi az elkövetkezendő hetekre várjuk első gyermekünk születését, ezért erre már nincs időnk, a terápiát mi már nem tudjuk elkezdeni. Így most egy olyan kutyaszerető személy jelentkezésének reményében írunk, aki ezt az utolsó esélyt megadva neki, ilyen feltételek mellett át tudná venni tőlünk Matyit (akár pár hónapra, akár örökre).

A gyógyszerek alapvetően nem drágák, az első hetekben, hónapokban viszont pár alkalommal mindenképp orvosi kontrollra van szükség, ennek a költségeivel számolni kell (egy vérvétel kb 11000huf). Fárasztó és nehéz lehet ez a kezdeti időszak (persze az is lehet, hogy azonnal jól reagál), de ha beválik a gyógyszer, akkor Matyi megint tünetmentes lehet, és ezek után már csak szeretni kell és eszerint megadni neki mindazt, ami egy kutyának jár. A viszonzás garantált, bár ő ezt feltétel nélkül megtette eddig is bárkivel a nap 24 órájában.
Nem véletlenül hal meg a remény utoljára, így kérlek, osszátok segélykiáltásunkat.”

Ez volt az utolsó poszt, ami betette a kaput, mert Gazdi volt az, aki évekkel ezelőtt egy a másik szerencsétlen kutyust elhozott a szolnoki gyepmesteri telepről a Futrinka Egyesülethez.

Ő volt, aki simogatta, miközben az orvos menthetetlennek ítélte a szemét. Hérónak nevezte el hősiessége miatt, fantasztikus ideiglenesek segítették a felépülését, és olyan gazdát talált, hogycsakna.

Közben ő is epilepsziás lett, és megvakult a maradék egy szemére is (ami azért már túlzás…), de még mindig boldog és teljes életet él. Én is találkoztam vele, jó arc. Még nője is van. A csajok gerjednek a sebhelyekre.

Nem a családot kell elítélni a döntésért, mert nem vagytok a cipőjükben, egy epilepsziás vizsla nem napsütéses-békászás, hanem kemény erőpróba, állandó odafigyelés és sok töpirevaló…de van remény. PisziNyuszi, az én ex-ideiglenes durván epilepsziás vizslacsajom egy éve tünetmentes! Nyilván miattam, az én kisugárzó zsenialitásom eredménye.

A Futrinka Egyesület felajánlotta a segítségét a családnak, hogy ez a vizslakölyök, Matyi is kaphasson még egy esélyt a boldog életre. Szurkoljunk, hogy a család él a lehetőséggel, és támogassuk az egyesületet, mert szükségük lesz rá.

Szóval, megegyeztem Gazdival. Lemondok a szülinapi töpiről, ne hozzatok! Meghívtam a Futrinka Egyesületet és az Aska Alapítványt a Deményista Piknikre, ők azok, akik megmentették annó az életemet… Szóval, inkább segítsétek őket egy doboz konzervvel, használt nyakörvekkel, pórázzal, kötszerekkel, gyógyszerekkel, táppal vagy töpirevalóval. Ezt kérem a szülinapomra. Szent Demény.