“A kutyák a pillanatban élnek, ők a négylábon járó példái minden spirituális tanításnak az ittésmostról. Ellenben velünk, ők nem ücsörögnek a kanapén azon bánkódva, hogy tegnap a parkban kihagytak egy lepisálandó bokrot, nem ábrándoznak arról, hogy holnap melyik kutyát kergetik meg.
Mégis miért tudják szinte percre pontosan, hogy vacsoraidő van? Feltételezve, hogy valamelyest felelős gazdi vagy, nagyjából egy időben jön el mindig az étkezés, vagy legalábbis egy bizonyos esemény (pl. esti séta) után. Így az ebek biológiai órája, belső ritmusa jelez, nem az emlékezetük.
Térbeli memóriájuk is van, észreveszik, ha átrendezed a lakást, és egészen jól emlékeznek, a parkban melyik fa alatt ejtették le a labdát. Az más tészta, ha nem hozzák vissza, mert minek?
A cselekvéseket is remekül összekötik, Demény például tudja, hogy ha a fürdőszobába hívom, az pofamosást jelent kakaevés után. Ezért taníthatóak könnyen, mert a parancsokhoz tettek és főleg kaja kapcsolható. A kutya is olyan mint a gyerek, többre mész a jutalmazással és a pozitív megerősítéssel mint az örökös keménykedéssel.
A hosszútávú memóriáról sokat vitáznak és kutatnak az okosok…mennyire emlékeznek a kutyák? Nem vagyok bölcs ember, nem vagyok a témában jártas. Ha tudományosan nem is lehet a hosszútávú memóriát bizonyítani, az fix, hogy a kutyáknak lelke van, amiken nyomot hagy az élet.
Mikor Demény már nálam élt, találkoztam egy vizslával. Vagyis egy fényképpel, amin egy vizsla volt. Rácsok mögött, ugyanazon a menhelyen, ahol Demény. Megszólított. Szerencsére a Futrinka Egyesület nem szokott nemet mondani bajban lévő kutyára, így ő is a gondozásukba került. Elmentünk érte. Meseszép fiú volt, Czukornak neveztem el.
Sajnos, hamar kiderült róla, hogy szopornyicás, ami egy nagyon súlyos és fertőző betegség, így nem maradhatott a kennelsoron. Katával hosszú hetekig gondoztuk, felváltva sétáltattuk és főleg takarítottunk utána. Nagyon le volt gyengülve, kemény küzdelem volt, de nem hiábavaló. Czukor Kornél – ma már ez a becses neve- felépült, és gyönyörű, hatalmas, boldog gazdis vizsla lett belőle.
Hogy miért mesélem ezt el? Mert hónapokkal azután, hogy gazdához költözött, egy este meglátogattuk…és szélvészként rohant ránk a lépcsőházban, úgy ugrott a nyakunkba, hogy majdnem leestünk a lépcsőn. Mert emlékezett.
És emlékezett Demény is, mikor szombaton egy jótékony filmforgatás miatt beléptünk az etyeki menhelyre. Emlékezett, mit jelentenek a rácsok, a mögöttük ugráló, szomorú kutyák. Emlékezett, milyen érzés elhagyatottnak lenni és várni. Valakire. Demény nyáladzott az idegességtől, és a lábamhoz bújt. Talán azt hitte, otthagyom. És én szégyelltem magam. Szégyelltem magam, amiért nem gondoltam rá, hogy emlékezhet, és szégyelltem magam, mert egyáltalán van mire emlékeznie, mert voltak…vannak embertársaim, akik képesek elhagyni, bántani, utcára dobni bármilyen állatot.
Mert nem felejtik el. Mert lehet, hogy a hosszútávú memóriájuk nem úgy működik mint a miénk, de lelkük van. És a lelkük emlékszik arra, amit velük teszünk.”
– Judit –
Judit, ez az utolsó bújós kép a kedvencem rólatok!
Tudod, ha nyernék a lottón, a segítségeddel hoznám létre azt a bizonyos ” mindenki boldog” menhelyt, ami inkább egy kutyus paradicsom lenne.
Az első kutyusomat juttattad eszembe, miközben olvastalak, ugyanis a fokozatok között is tudnak különbséget tenni. Külföldön egy hölgy árulta, hűvös őszi nap lévén, félig nyitott kabátjában, a mellei között melegedve. Tehát nem egy dobozban, vagy kosárban vacogva, mert ilyen kutyust is vettem a havas esőből decemberben. Amikor sok hónap után hazautazni készültem, elvittem elbúcsúzni a mamájához, hiszen tudtam, soha nem kerül vissza.
Láttam, jó helye van a mamájának, őszerinte neki azonban még jobb, mert kétségbeesetten sírt, tíz körömmel kapaszkodva belém, és csak akkor nyugodott meg, amikor hazaért ismét velem a szokott otthonába. A két mostani kutyusom minden reggel avval kezdi, hogy másfél éve már az örök vadászmezőkre távozott “tesó”-t meglátogatja.
Az én kutyámat egy üzlet előtt kikötöttem a kerékpártartóhoz és bementem vásárolni, nagyon rövid időre voltam távol 1 doboz fagyit vettem.Amikor kijöttem a kutya sehol, aztán kiderült, hogy el akarták vinni, de nem sikerült így csak a pórázt vették le róla, a kutya bement a boltba, mert ugye a gazdi oda ment be, én addigra kijöttem. Ha oda megyünk vásárolni nagyon ideges és ugat és akkor is ha valaki vigyáz rá az üzlet előtt.Ezt egyetlen üzlet előtt nem csinálja, csak azon az egy helyen, és ennek lassan 1 éve.Tehát ennyit a memóriáról.
2012. márciusában hoztuk haza Csibészemet a Rextől… Nem sokkal később küldtem nekik képet Róla. Kérték, látogassuk meg őket, ha arra járunk…
Pont azért válaszoltam nemmel nekik, amit Te is itt leírtál:
Nem akartam, hogy azt higgye szegénykém, hogy vissza akarom vinni!
Nem felejtenek!
Érdekes, hogy ez sokaknak nem jut az eszébe…
Oké, biztos örültek volna, hogy látják, de nekem az Ő lelke fontosabb mindennél.
Így évente 1-2 alkalommal küldök képet nekik, hogy lássák milyen boldog és szép nagy fiú lett az én drágámból.
Kedves Judit, öszinte elismerésem a munkájához. Minden nap az elsö hogy megnézem, hogy mit ir vagy Demény mit ir, hogy eröt gyüjtsek a napi munkámhoz. Fiam otthon volt és együtt sétált az Obudai szigeten önökkel és nagyon örült, hogy igazi kutyaszeretö emberekkel találkozhatott. Igen, nekünk is van egy Bogi nevü vizslánk akit nagyon szeretünk és igy már 7 éve mi is a vizslaimádók táborához tartozunk. Köszönöm a napi kikapcsolódásom.
Deménynek nagy szerencséje volt……sajnos nem minden kutya végzi így! Ha nekem lehetne egy kívánságom még az életben – szeretnék egy menhelyt – ahol minden kutya boldog lenne!!!
Szia, most nagyon megsirattál, mert ez így van szóról szóra. Nagyon jól meg tudod fogalmazni az érzéseket! Mi van a lelkükben azoknak az embereknek, akik a náluk gyengébbeket, védtelenebbeket kiszolgáltatják, bántják, kínozzák? Miért nem érzi az összes ember azt, hogy ez bűn!!
Emlékképek, lelki képek… 🙁