“A kutyák a pillanatban élnek, ők a négylábon járó példái minden spirituális tanításnak az ittésmostról. Ellenben velünk, ők nem ücsörögnek a kanapén azon bánkódva, hogy tegnap a parkban kihagytak egy lepisálandó bokrot, nem ábrándoznak arról, hogy holnap melyik kutyát kergetik meg.
Mégis miért tudják szinte percre pontosan, hogy vacsoraidő van? Feltételezve, hogy valamelyest felelős gazdi vagy, nagyjából egy időben jön el mindig az étkezés, vagy legalábbis egy bizonyos esemény (pl. esti séta) után. Így az ebek biológiai órája, belső ritmusa jelez, nem az emlékezetük.
Térbeli memóriájuk is van, észreveszik, ha átrendezed a lakást, és egészen jól emlékeznek, a parkban melyik fa alatt ejtették le a labdát. Az más tészta, ha nem hozzák vissza, mert minek?
A cselekvéseket is remekül összekötik, Demény például tudja, hogy ha a fürdőszobába hívom, az pofamosást jelent kakaevés után. Ezért taníthatóak könnyen, mert a parancsokhoz tettek és főleg kaja kapcsolható. A kutya is olyan mint a gyerek, többre mész a jutalmazással és a pozitív megerősítéssel mint az örökös keménykedéssel.
A hosszútávú memóriáról sokat vitáznak és kutatnak az okosok…mennyire emlékeznek a kutyák? Nem vagyok bölcs ember, nem vagyok a témában jártas. Ha tudományosan nem is lehet a hosszútávú memóriát bizonyítani, az fix, hogy a kutyáknak lelke van, amiken nyomot hagy az élet.
Mikor Demény már nálam élt, találkoztam egy vizslával. Vagyis egy fényképpel, amin egy vizsla volt. Rácsok mögött, ugyanazon a menhelyen, ahol Demény. Megszólított. Szerencsére a Futrinka Egyesület nem szokott nemet mondani bajban lévő kutyára, így ő is a gondozásukba került. Elmentünk érte. Meseszép fiú volt, Czukornak neveztem el.
Sajnos, hamar kiderült róla, hogy szopornyicás, ami egy nagyon súlyos és fertőző betegség, így nem maradhatott a kennelsoron. Katával hosszú hetekig gondoztuk, felváltva sétáltattuk és főleg takarítottunk utána. Nagyon le volt gyengülve, kemény küzdelem volt, de nem hiábavaló. Czukor Kornél – ma már ez a becses neve- felépült, és gyönyörű, hatalmas, boldog gazdis vizsla lett belőle.
Hogy miért mesélem ezt el? Mert hónapokkal azután, hogy gazdához költözött, egy este meglátogattuk…és szélvészként rohant ránk a lépcsőházban, úgy ugrott a nyakunkba, hogy majdnem leestünk a lépcsőn. Mert emlékezett.
És emlékezett Demény is, mikor szombaton egy jótékony filmforgatás miatt beléptünk az etyeki menhelyre. Emlékezett, mit jelentenek a rácsok, a mögöttük ugráló, szomorú kutyák. Emlékezett, milyen érzés elhagyatottnak lenni és várni. Valakire. Demény nyáladzott az idegességtől, és a lábamhoz bújt. Talán azt hitte, otthagyom. És én szégyelltem magam. Szégyelltem magam, amiért nem gondoltam rá, hogy emlékezhet, és szégyelltem magam, mert egyáltalán van mire emlékeznie, mert voltak…vannak embertársaim, akik képesek elhagyni, bántani, utcára dobni bármilyen állatot.
Mert nem felejtik el. Mert lehet, hogy a hosszútávú memóriájuk nem úgy működik mint a miénk, de lelkük van. És a lelkük emlékszik arra, amit velük teszünk.”
– Judit –
