“Nem akartam blogot írni, mostanában amúgy is csak rossz dolgok történnek körülöttünk, velünk. A sok sírástól majd elpártolnak a deményisták…de ma az orrom előtt ütöttek el egy vörös macskát. Láttam, hogy elkerülhetetlen és lehunytam a szemem. Nem hallottam fékcsikorgást, nem állt meg a világ. A macska túlélte, elszaladt és szörnyen húzta a hátsó lábát, bizonyára nagyon megsérült. Állt egy lány biciklivel az út oldalán, a telefonját nyomkodta, szinte fel sem nézett, az autósok pedig mentek tovább rendületlen. Semmi sem történt. Nem állt meg a világ. Félreálltam. Utána indultam, sokáig kerestem autók és bokrok alatt, házak udvarán, persze hiába. Nyilván sokkot kapott, és elrejtőzött valahol. És ahogy bolyongtam a Régifóti és az Attila sarkán, esni kezdett.
Az esőcseppek potyogtak az arcomra mint a könnyek, és azon gondolkodtam, mi baj van velem? Miért hiszem, hogy számít, nem tovább menni, hogy számít esélyt adni arra, hogy az a macska előkerül, hogy felépül. Hogy számít. Az csak egy macska, száz meg száz hal meg naponta, senki soha észre sem veszi, a világ meg sem áll. Miben reménykedtem? Hogy megtalálok és megfogok egy sérült, sokkos macskát? Hogy megmenthetem az életét? És mit csinálok vele? Hová teszem? Miből fizetem ki az orvosi ellátását? Mi baj van velem? Egyáltalán, miért nem is gondoltam ezekre? Mi a baj velem?
Én csak álltam, az eső zuhogott, a világ forgott tovább, semmi sem történt.
Ma az orrom előtt ütöttek el egy vörös macskát, és senki meg sem állt. Ilyenek vagyunk, mi emberek, senki meg sem áll éhező gyerekek, hajléktalanok, koldusok, bántalmazott nők, kóbor kutyák vagy elütött macskák mellett. És ha látod, egyszerűbb lehunyni a szemed, elfordítani a fejed, felhúzni a kocsi ablakát. Mert a világ forog tovább, és te nem válthatod meg azzal, hogy megállsz. Nem lesz jobb attól, hogy odanézel, hogy esélyt adsz, hogy segítesz. Te jobb leszel? Én jobb lehetek? Nem tudom. És nem tudom, mi baj van velem.
Ma elütöttek egy vörös macskát, és Ivánra gondoltam, hogy remélem, lesz egyetlen Ember, aki félreáll, ha az én kutyám, én macskám, én gyerekem kerül bajba. Ha én kerülök bajba, lesz, aki félreáll, még ha a világ forog is tovább…”
– Judit –
A világ úgy ahogy van, korcs.. de ez engem nem érdekel. Annak ellenére, hogy sajnos az a megszokott, hogy érdektelenül fordítják el a fejüket az emberek, én a több sávos úton, a forgalom kellős közepén még a halott állatot is leviszem az útról.. Valóban, ez nem megszokott dolog, de ennyit minden állat, még halála után is megérdemel, nem hogy életében a segítséget. hát ezért gyűlölöm a saját fajtámat..
Kedves Judit! Igazad van!! Sajnos ilyen ez a mai világ, kegyetlen. De amint a kommentekből látod vannak jobbak is a nagy átlagnál, akik nem közönbösek. Én is ilyen voltam és maradok is , bár sokan hü…..nek néznek. 77 éves vagyok, és ma is szeretgetek egy decemberben az Ebreménytől befogadott 8 éves Fánit, mert az előző befogadott Cherrykém oktoberben átment a szivárványhídon. Kutya és barát nélkül lehet élni de minek. Maradj továbbra is ilyen nyitott és tanitsd a gyerekeket is ebben a szellemben. szeretettel köszöntelek, Maxnak Deménynek Ivánnak tappancsolás Solti Éva és Fánika
A világ olyan, amilyenné tesszük. A halmozottan fogyatékos mozgássérült tanítványaimmal sétáltunk. A zöldségesnél egy néni minden gyereknek adott ajándékba 2-2 mandarint. Megköszöntük. 100 méterrel később, a sarkon egy hajléktalan állt a kutyájával. Kérdeztem őket, hogy emlékeznek-e rá, hogy eljöttünk mellettük? Emlékeztek. Mondtam nekik, hogy most kaptak 2-2 mandarint, mi legyen, ha odaérünk? Mindegyikük felajánlotta az egyik mandarinját. A bácsi zokszó nélkül elfogadta, megköszönte. Ezt csak így lehet. Meg kell tanítani az adás és kapás örök körforgását.
Nem csak te sírsz sokat, én is ezt teszem. Közömbös világban élünk, én is nap mint nap ezt tapasztalom. Nem rendíti meg az embereket se az emberi nyomorúság, fájdalom, sem az állatok fájdalma. A mai világ nem a szociális emberek lelkének kedvez!
De ha azt kérdezed magadtól, miért csinálod ezt, hát azért mert minden apró cselekedet segít, az meber a saját mikrovilágában tud javítani, és ha mindenki ezt tenné, összeállna egésszé. Ha nem volnának ilyen emberek, mi lenne itt? Igen is számít, lehet hogy száz állat hal meg naponta, de ha te csak egyet, a másik is csak egyet meg tud menteni a fájdalomtól, szenvedéstől, már tett valamit!! ! Ne hagyjuk hogy győzzőn felettünk a gonoszság, a közömbösség, harcolni kell ellene, tanítani a fiatalokat, ahogy te is teszed a blogoddal!! Kellenek az ilyen emberek 🙂
Nem veled van a baj azokkal van a baj akik képesek voltak úgy továbbmenni mintha semmi sem történt volna én mostanában annyi érzéketlen emberrel találkoztam hogy már semmin sem csodálkozom mindegy ember vagy állat a legtöbb embert senki és semmi nem érdekli. Tudod ameddig csak egy olyan ember is van ezen az öreg földünkön mint te aki képes sírva keresni egy cicát addig van értelme ennek az egésznek mert azt jelenti a jóság és az önzetlenség még azért létezik ha nem is sokmindenkiben de azért ott van még – remélem szegény cica azért megmenekült végül
A tengeri csillagok
Szörnyű vihar kerekedett a tenger felett. Jeges szél hasított végig a vízen, hatalmas hullámok keletkeztek, amelyek kalapácsütésszerű zajjal ütődtek neki a partnak. Úgy tűnt, mintha acéleke szántotta volna föl a tenger fenekét, összekaszabolva a tengerfenék kisebb lakóit, rákféléket, puhatestűeket, tíz méterre a tenger felszínétől.
Amikor a vihar, olyan gyorsan, mint ahogyan keletkezett, elmúlt, a tenger megnyugodott és visszahúzódott. A partot sár borította, amelyben ezernyi tengeri csillag vívta haláltusáját. Annyian voltak, hogy az egész tengerpart rózsaszínné változott.
Sok-sok ember futott a partra, hogy megnézze az eseményt. Forgatócsoportok is érkeztek, hogy lefilmezzék a tengeri csillagokat, amelyek szinte mozdulatlanul haldokoltak.
Az emberek között ott volt egy kisfiú is, aki, miközben apja kezét szorította, szomorúan nézte a kis tengeri csillagokat. Mindenki ott állt és nézett, és senki nem tett semmit. A kisfiú hirtelen elengedte az apja kezét, levette a zokniját és a cipőjét és a vízpartra futott. Lehajolt és felmarkolt három csillagot, majd rohanvást a vízbe dobta őket. Ezt többször is megismételte.
Egy cementállványon álló férfi odakiáltott a kisfiúnak:
-Mit csinálsz te gyerek?
-Visszadobom a tengerbe a csillagokat. Ha nem tenném, elpusztulnának mind, itt a parton – válaszolta a gyerek, anélkül, hogy abbahagyta volna az ide-oda futást.
-De több ezer tengeri csillagot úgysem tudsz megmenteni. Túl sok ez neked! – kiáltotta a férfi. – És ez a part rettentő hosszú! Nem tudod megváltoztatni a dolgokat!
A gyerek elmosolyodott, lehajolt egy újabb csillagért, s ahogy elhajította, be a tengerbe, így válaszolt: – De ennek az egynek a sorsát itt, biztosan megváltoztattam!
A férfi elgondolkodott egy pillanatra, aztán lehajolt, levette a zokniját és a cipőjét és lement a partra, ő is elkezdte összeszedni és visszadobálni a csillagokat a tengerbe. Rögtön utána lejött két lány is, így már négyen dobálták a csillagokat a vízbe. Néhány perccel később már ötvenen voltak, aztán százan, kétszázan, ezren, akik mind a csillagokat dobálták vissza a vízbe.
Így mindegyik megmenekült.
Ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot, elég, hogyha valaki, akár a legkisebb is, vegye a bátorságát és elkezdje.
Bruno Ferrero
Judit, hidd el, nem Veled van a baj, hanem sajnos általában az emberekkel, a világgal. “Az csak egy macska”, igen, csak egy macska, csak egy kutya, csak egy ember! Sajnos nem számít! Semmi! Amit most elmondok, lehet, nem ide tartozik, de szintén az emberi közömbösséget mutatja.
A fiam 14!!! éves volt, az osztálytársával mentek az 1-es villamossal az iskolába. Egy idős néni megkérte, csukja be az ablakot. A fiam becsukta, közben odacsukta az ujját. A fájdalomtól vagy a vér látványától elájult. Két megállónyit feküdt a villamos padlóján a földön úgy, hogy senki – a néni sem!! – törődött vele!!! A szintén 14 éves osztálytársa locsolgatta az arcára az ásványvizet.
Az egyik ismerősöm terhesen elájult, segítség helyett ellopták a pénztárcáját!!
Igen, sajnos ilyenek vagyunk mi emberek! Nem segítünk, félrenézünk, tovább megyünk, és még bele is rúgunk a másikba!
És én mégsem akarok beállni ebbe a sorba. Nem akarok félrenézi, nem akarom becsukni a szemem, nem akarok segítség nélkül tovább menni. Akkor sem, ha sietek, ha időre megyek. Nem is értik, és mondják is sokan a környezetemben, hogy miért kell nekem mindenért szólnom, miért kell nekem mindenkinek (állatoknak is) segítenem! Azért, mert úgy gondolom, ha mindenki csak egy picit lenne figyelmesebb, jobb, segítőkészebb, akkor nem ilyen lenne a világ!
Szóval, hidd el, nem Veled van a baj, hanem azokkal, akik nem így gondolkodnak! Csak sajnos ma Ők vannak többségben! 🙁
Hiszem, hogy van az emberiségnek egy része -csak merem remélni, hogy nem olyan nagyon kicsi ez a rész-, akik megállnak, akik adnak, akik segítenek, akik törődnek….
Ha a világ nem is áll meg, mi (deményisták), álljunk meg továbbra is!
Judit, tudom, hogy nehéz, de … fel a fejjel, Te megpróbáltad!
Úgy két éve lehetett amikor egy gyönyörű vörös cicát elütött egy előttem – piros lámpán simán! – áthajtó piros kis suzukis. Látta de nem állt meg. A macska sokkosan fetrengett az úton, közben zöldre váltott a lámpa, kb nem gondolkoztam. Késő este volt. Kiszálltam gyorsan és betettem egy takaróra a hátsó ülésre. Az én autóm nem apácazárda és nem is fényes lokál. Van benne minden ami szükséges. Mondom száguldani kell mondjuk egy éjjel nappali áo-hoz például Őrmezőre. Élt a cica és nyávogott. Tudtam hogy valamit tudunk rajta segíteni. Több helyen eltört a gerince, belső sérülései voltak. Nagyon rendes volt az áo hölgy aki ügyeletben is tele volt betegekkel, előre vett engem, mondtam mi történt, 5 perc alatt döntött az elaltatás mellett. Ezt tudtuk rajta segíteni, nem túl sok. Kifizettem, megsirattam. Jól táplált, szép bundájú kandúrcica volt. Valahol hazavárták. Ha ivartalanították volna, ha jobban vigyáznak rá, ha nem spórolnak rajta talán még ma is élne. Amelyik háziállatot nem humánusan és nem családtagként kezelik, akit pont úgy mint a kóbor gyerekeket “engedik had menjen” és “szaladjon kifelé”, nem él sokáig sőt boldogan sem él. A rohadék szemétláda kis büdös suzukis sokszor eszembe jut ha a baleset helyszínén járok.
a világgal van a baj. egyre nagyobb baj. lassan az lesz itt a hülye, aki megáll. én gondolkodás nélkül megállok.
Olvasom a kommenteket..ennyi ember nem tévedhet!tényleg nem veled van baj!valahogy félrement ez a világ..felborult az értékrend,az emberek belefásultak az állandó rosszba!Mégis ,szerencsére maradtak néhányan,akik úgy gondolkodnak mint TE!és ez jó!a hogyan továbbról meg csak anyukámat tudom idézni”Majd lesz valahogy…olyan még nem volt,hogy ne lett volna sehogy!” 😉
Kedves Judit!
Te vagy a normális, nincs semmi baj a hozzáállásoddal, és igazán örülök, hogy egy ilyen ember hasonló gondolkodásra nevel gyerekeket! Sőt, nem csak gyerekeket, de rengeteg emberrel osztod meg ezeket a pillanatokat, rengeteg fontos dologra hívod fel a figyelmet. Hiszen rengetegen olvassák a blogot… Én büszke vagyok Rád, hogy nem csak gyerekeket, de nagyon sok felnőttet is tudatos állattartásra, figyelmességre nevelsz 😉
Tamás, ilyen linket el fog nézni a cafeblog. Meg hát, a név kötelez.
Ójaj, most vettem észre, hogy a komment nem tartalmazhat linket, kérem törölni, elnézést.
Ezt a gondolatmenetet követve másokkal is baj van… talán jól is van ez így (csak, hogy magamat igazoljam: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10203948562464256&set=a.3384031929418.157055.1528095560&type=1&theater )
Nem bezzegből írom, de ez nem mindenütt van így.
Kiköltöztünk Hollandiába 3 éve, itt az ilyen dolgokra sokkal jobban odafigyelnek.
Ahol önkéntesként dolgozom, van egy madár- és sünmentő állomás. Naponta hozzák oda magánszemélyek az út szélén talált sérült állatokat. Persze lehet hívni állatmentőt is ilyen helyzetben. A kertben lábadozó kacsák, gémek, hattyúk, varjak, stb. Némelyik nagy kifutóketrecben, de vannak szabadon kószáló állatok is. Nem mennek el.
Sokszor kávézom kiülve a padra, odasántikál mindig egy-két barátságos kacsa. Csak úgy beszélgetni. 🙂
:((( Szerintem azokkal van a baj, akik nem gondolkodnak el ezen 5 percre sem…
En tulerzekeny vagyok, hiaba szeretnek pl menhelyen dolgozni, segiteni, fizikailag-mentalisan keptelen vagyok, mert allandoan ezen porog(ne) az agyam, hogy az emberek miert (nem) csinaljak ezt vagy azt…
Mar ketszer kerultem dilikorhazba emiatt, mert keptelen vagyok elviselni es elfogadni, hogy a vilag ilyen, nem tudok tovabblepni, es ezen meg a terapia sem fog segiteni.
Hiszem, hogy vannak meg ilyen emberek, akik igenis tenni fognak a dolgokert/ellen, mert van szivuk es lelkuk es nem birjak nezni a tetlenseget es nemtorodomseget. Es ezt a hitemet nem fogom feladni, akarmilyen galibat is okoz az eletemben.
En meg addig szep csendben kiborulgatok, es penzt kuldozgetek, mert csak igy tudok segiteni.
Remélem, egy napon MI leszünk többen, TE, Judit, és a hozzád/hozzánk hasonlóan gondolkodók. 🙂
Én is pont ilyen vagyok. Akkor velem is baj van??? Én is láttam amint elütnek egy macskát, de én megtaláltam. Egy ház tövénél húzta meg magát. Nem látszott rajta sérülés de nagyon lihegett. Elszaladtam az állatorvoshoz, elmondtam mi történt. Ő azt mondta ők nem tudnak kijönni kocsival a cicáért, kérdezzem meg sz állatvédőket. Felhívtam őket, de nekik már nem volt kapacitásuk még egy macskára. Nekem nem volt autóm. Visszamentem, de már nem élt. Hát ezért lihegett annyira.
Megértem a szomorúságodat.
Én néha csak úgy tudom elviselni a mindennapokat, ha a kutyámra gondolok és várom hogy hazaérjek hozzá és induljunk sétálni csak mi ketten. Ilyenkor egy másik világban vagyunk.
Úgy megállítanám a világot MOST, hogy már ennél rosszabb ne legyen!
Nem veled van a baj…..
Én nap mint nap azon gondolkodom, miért lettek a környezetemben lévö emberek olyanok, hogy félrenéznek, ha egy beteg állatot vagy egy siró gyermeket látnak. Nem tudom, de érzem én is, hogy valami rossz irányba mozog, mi emberek rossz irányban mozgunk. A mozgató erö nem a szeretet, hanem a túlélés ahogy lehet a legjobb módon. Mi akiknek legalább a négylábú barátaink önzetlen szeretet adnak és biznak bennünk önzetlenül – mi még boldogaknak kell hogy érezzük magunkat.
Ismét könnyeket csaltál a szemembe
! 🙂