“Kutyát tartasz lakásban? Kettőt?” És úgy nézett rám, ahogy egy igazi állatkínzóra illik. Kicsit összébb húztam magamon az inget, hogy a vizslavizslavizsla feliratú pólóm ne legyen olyan kihívó, és a macskámat már be sem vallottam.
Kezdjek bele megint és újra meg újra, hogy bizonygatom, nincs olyan rossz életük? Hogy többet járnak sétálni, mulatni, bandázni mint egyes gyerekek? Hogy mások kidobták őket, és inkább egy kis lakás mint egy kis ketrec? Győzködjek mindenkit arról, amit úgysem értenek? Fáradt vagyok ehhez.
“Akkor te el sem tudod képzelni az életed valamilyen állat nélkül?” Sok állat nélkül el tudom, csak nélkülük nem. De nem válaszolok. Csak kutyulok (na, még a szavaim is determináltak) egyet a kávémon, és elköszönök inkább. Közben pedig próbálom elfelejteni a tekintetét. És már fogalmazom is, hogy mit érzek, de nem neki mondom el, hanem ide írom, mert itt könnyebb, és már tényleg egyre nyűgösebbnek érzem a magyarázkodást.
Mióta kutyám van, kisebbségben élek. Olyan alapvető szabadságjogaimat korlátozzák, mint hogy nem mehetek be egyes parkokba, vagy nem sétálhatok keresztül Budapest legnagyobb főterén. Már nem ülhetek be bármelyik étterembe, ami az utamba esik, a fülledt nyári napkon pedig inkább én sem megyek úszni, minthogy nélkülük kelljen. És ne mondja senki, hogy ez így normális, senki, aki sosem élt át ilyen megkülönböztetést. Mert az én kutyás adómból is épülnek, szépülnek azok a helyek, amikből ki vagyok tiltva.
Kutyásnak lenni kisebbséget jelent. Nem hasonlítom ezt a kisebbséget azokéval, akik beleszülettek, mert nekem saját döntésem volt így élni. És biztosan tudom, hogy sosem választanék más életet, mint kutyásat. Önként. Így is. Csak annyit szeretnék, hogy azokra is nézzenek néha így, akik tényleg állatot kínoznak. Akik ölnek, vernek, láncon tartanak, akik felelőtlenül szaporítanak, akik nem tisztelnek egy állatot.
Mert ha kutyát lakásban tartani állatkínzás, embert is az.
Ezek a válaszok jutottak eszembe, de nem mondtam semmit. “Én nem igazán szeretem az állatokat.” Felálltam. És elköszöntem. Miről is beszélhetnénk?”
– Judit –
Olyannyira így van ez, hogy a lakásban tartott kutya naponta legalább háromszor a gazdival (a létezéséhez elengedhetetlen falkájával) közös sétára megy, és a passzív idejét is társaságban tölti;ordítva horkol az ölében, csendesen szuszog a vacsora asztalt bámulva, vagy delejesen hempereg az ágyikójában mert tudja hogy ilyenkor gazdi kicsi szíve repesve örül. Ezzel szemben a legtöbb kertben tartott kutya minden napi szociális programja kimerül annyiban, hogy fekszik a küszöbön mert a gazdi bent van, trappol gazdi lába mellett mikor az reggel elmegy, trappol a gazdi lába mellett amikor az hazajön, és megnyalja a kezet ami enni ad neki ha elég gyors. Gondolom az állatkertben rácsok mögött tartott állatok is kb ennyi kalandra számíthatnak a gondozóiktól. Szóval mindent egybevéve, a kutyának nem az fáj ha nem veri az eső vagy fújja a szél, hanem az ha egyedül van, még ha szép is a kerítés és zöld is a fű! Aki pedig ezt nem érti az ne tartson kutyát sem lakásban sem kertben!
Bárcsak beszélgethetnék VELETEK… !
Szívemből szóltál! Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mióta kutyások lettünk a párommal (s most már gyerekes kutyások, a legjobb párosítás:) ) 8 éve, azóta csak olyanok vesznek körül, akik vagy szintén vérbeli kutyások, vagy kutyátlanok, de igaz barátok, és komolyan mondom, elámulok néha, hogy képesek önszántukból olyan közös programokat szervezni, ahova simán mehetünk a kutyáinkkal is, még nyaralni is. Pár éve leszoktam én is magyarázkodásról…. csak nézem szomorúan a kertben tartott kutyákat, akik jó, ha egy évben kétszer sétálnak egyet a háztömb körül. Ehhez képest a mi “kutyagyerekeink” – míg panelban laktunk, akkor is – napi három sétánál kevesebbet nem csavarogtak.(szigorúan zacsival)… . És tényleg sokkal jobb dolguk van, mint sok kerti kutyának…. Aki nem kutyatartó, hanem kutyás, az olyan ember figyel az ilyen dolgokra – legalábbis ez a tapasztalatom. Kár, hogy egy kalap alá vesznek bennünket a kutyatartókkal…. És kár a sok kutyáért, akinek a “gazdája” nem kutyás…. 🙁 🙁
mi egy nótát dalolunk, de ne feledjük soha. Vannak olyan kutyás társaink, akik . Ott hagyják a kutyakakát a város legszebb főterén, Ott hagyják a fűbe és az kiég és ronda lesz, az étterem ajtajánál hagyják pisilni a kutyát és az ott kellemetlen , és vannak akik egy rövid láncon ott hagyják a napon, védtelenül, éhesen, nem érdekli őket a szaporulat, nem ivartalanitanak, és nem viszik oltásra-jelölésre,ápolásra. Ilyen emberek vannak közöttünk Sajnos Ők irritálják a többieket (és mi is felháborodunk ezeken, de probálunk segiteni amiben lehet, és probáljuk tanitani a gyrekeket, hogyan kell együtt élnünk a természettel, és azt is miért olyan jó, hogy vannak körülöttünk négylábuak-háromlábuak. Azt hogy ettől lettünk Emberek- hogy emberként viselkedünk, hogy segitünk a rászoruloknak, és észre is vesszük azt, ha valaki rászoruló, nem kinozunk senkit és nem is hagyjuk hogy valaki ezt tegye-felszólalunk. Igen ha kell hát mondjuk ki Istennek az tetsző, ha az élőlények békességben megélnek egymás mellett)
Köszönöm Judit! Megfogalmaztad és közzétetted minden – a témával foglalkozó – gondolatomat. Bizony önként vállalt kisebbségben vagyunk. De ez a kisebbség követendő példaként képes az összefogásra, segítésre, vagy akár csak az együtt gondolkodásra is. Az állatvédelmi törvény jó lenne, ha a végrehajtás során nem csaj ejnye-bejnyét megfogalmazó ítéletek születnének. Egy két példamutató és nyilvánosságot kapó ítélet után megváltozna a helyzet. Köszönjük, hogy kevés szabadidődet is miránk szánod.
Ölellek! Én bízom benne, hogy fejlődni, tanulni fogunk ezen a téren is. Nyugaton egészen más a megítélése a kutyáknak is – persze a kutyatartás kultúrája is más. Kötelező kutyaiskola, köztéri bírság, ha nincs nálad zacskó, akár piszkított a kutya, akár nem, hiszen nem vagy felkészülve… Elvek, elvárás, nevelés, számonkérés – és aztán a jutalom. Remélem, hogy ebbe az irányba tartunk mi is, és mire öregecske kutyás-macskás ladyk leszünk, addigra már más világ lesz. 🙂
Nagyon frappánsan foglaltad össze a lényeget! Mint egy jó velős csontban, ebben minden benne van…:-)
Való igaz, hogy a kutyátlan soha nem fogja megérteni a kutyást, de nekünk kutya kötelességünk ezen túllépni, átnézni, felülkerekedni, ne adj isten, még tán elfogadni is! Mára már elfogadom én is azt a tényt, hogy az emberi faj bizony sokszínű, rendkívül tarka-barka. Ki ilyen, ki olyan, ki meg amolyan…. Egy “ízig-vérig” kutyásnak meg kell tanulnia a SZIMATA után lavírozni ebben a fene zűrzavaros világban. Az évek során eltanultam a kutyumtól én is a jó technikát, s kimondottan csak a “szimatomra” hallgatok. Már szinte csak kutyás barátaim vannak, csak “kutyaelfogadó” helyre megyek nyaralni, csak ahhoz a rokonhoz megyek látogatóba, ahol a kutyám is átlépheti a küszöböt, nem csak én….stb. S igen, innen is üzenem a sok kutyátlannak, hogy kutya boldog vagyok a bőrömben! Már nem cserélnék egyetlen egy kutyátlannal sem, hisz az én életem így kerek, így egész, így kiteljesedett! Arra az érzelmi szintre kerültem, hogy nagy ívben lesz.rock minden gonosz beszólást, szánalmas, sajnálkozó, megvető tekintetet. Semmilyen “megtérítő” hadműveletre nem vagyok kapható, mert az ellenkezik az elveimmel, hisz én MÁR KUTYÁS vagyok! Minket nem kell szánnia senkinek sem, nem kell sajnálkozni a fejünk felett, nem kell sutyorogni a hátunk mögött, mert mi boldog kutyások vagyunk! Amúgy meg nem mellesleg még sz.runk is rája! 🙂