Vannak napok, mikor a legkisebb probléma is hatalmasnak tűnik, és minden csak rossz. Barátaim azt mondják erre, a sz*r is büdös. Ma sajnos, ilyen napom van. Iszonyú kimerült és feszült vagyok. (Nyári szünet, helló!) Mondhatnám, hogy ezt az érzést ismeri, akinek daganatos kutyája van, de ez nem erről szól. Max jól van, és leszámítva a nagyon lassan gyógyuló sebet a lábán, nem tekintem daganatos kutyának. A seb is begyógyul majd. Lassan. Lassan. A napi dokilátogatás, a napi kötözés ennyi idő után már rutin. Fárasztó? Szörnyen. Max nem akar velem egy kocsiba szállni. Ma majdnem a Városligetben hagytam, mert makacskodott, nekem meg elegem lett. Nem csak neki nyűg a kötés, hanem mindannyiunknak, az egész falkának. Fáradtak vagyunk.
Talán ez az oka annak, hogy a deményista életet irányítani, a közösséget terelgetni, a vezért fordítani néha kicsit sok. Ma sok. Ma azért sok, mert úgy érzem, nem figyeltek rám, vagy nem értetek.
Az elmúlt másfél-két év alatt, mióta a blog létezik, megedződtem. Már nem akadok ki, ha valaki szerint én vagyok “a kutyatartás szégyene, és ha olyan neveletlen, antiszociális és problémás kutyája lenne mint Demény, nem blogot írna, hanem elbujdokolna szégyenében”. Ezt idéztem. Talán igaza van. Nem vagyok Korom Gábor. Sosem állítottam ezt, nem kértem, hogy úgy éljetek, ahogy én, jajj, dehogy! Ne! Ez nem erről szól, nem utat akarok mutatni, nem vagyok jobb semmivel mint bármelyik gazdi, sőt…a deményizmus nem példa, talán csak tükör. Néhányan belenéztek és nevettek, mások, az okosgazdák, okoskodnak.
Nem akadtam ki azon, hogy ezren mondtátok el, hogyan kellene Max lábát kezelni. Mert tudom, hogy csak a jóindulat beszélt belőletek. Néha elgondokodtam azon, mégis mit képzeltek ti rólunk? Mikor jótanácsként felmerült a fertőtlenítés és a kék kenőcs vagy a neogranormon…szerintetek hogyan kezeljük a sebet? Teliholdkor ráköpünk háromszor és körbeforgunk kántálva?
Nem akadtam ki azon sem, hogy hiába könyörgöm, mindenáron rám akarjátok tukmálni szegény Noir-gyereket. Imádom, igen. És? Ha minden állatot haza hoztam volna, aki megdobbantotta a szívemet, úgy hívnának: Noé! Nem tudjátok elképzelni azt a harcot, amit Édesanyámmal vívtam a 2 kutya és egy macska miatt…gondoljátok, újra megteszem ezt? 😀 Lehet, de nem most. Az egy négyzetméterre jutó négylábú így is több mint túlzás. Talán egyszer lesz egy házam, akkor lesz még egy macska, akkor lesz ideiglenes kutya, akkor… Most segíteni próbálok Noir-nak, hogy találjon valakit, aki úgy szereti, ahogy én szeretném. Nem akadok ki azon, hogy jajjdehazavinném, de…nem akadok ki azon, hogy szerintetek hozzám tartozik, csak kérem, nagyon szépen kérem, ne verjétek máséval a csalánt. Mert én ennél többet nem bírok el.
Nem akadtam ki azon, hogy felelőtlen gazdinak lettem nevezve, mert Max ma a kötésével pocsolyába lépett. Vannak nálam felelősebb gazdák, ahogy jobb emberek is. Én ennyire vagyok képes. Minden, de minden séta előtt még egyszer átkötöm a lábát vízhatlan zacskós kötéssel, hogy ha sár vagy víz van, ne ázzon át. Számold ki, az mennyi séta, mennyi kötszer, mennyi töpirevaló? Tarthatnám pórázon hónapokig, vigyázva minden lépésére. Nem vagyok rá képes. Felelőtlen gazdi lennék, meglehet. Legyen vizslád, hónapokig pórázon, aztán fröcsögj!
Hogy mégis min akadtam ki? Mindenen. Sajnálom, ha nem vagyok nektek elég felelős állattartó. Sajnálom, ha nem megy minden simán. Nekem is rossz, ami az ebeknek az. Én is elfáradok néha.
Ma pocsék napom volt. Mit lehetne elllene tenni? Semmit. Azt hiszem. Noir még Dokinéni felügyelete alatt áll, mi minden nap megyünk kötözésre, és én egyszerűen fáradt vagyok. Vessetek rám követ, fröcsögjetek, ennyire vagyok képes, és fáj, ha nektek ez nem elég.
