Városi kutyának lenni nem dicsőség és nem is szégyen. Állapot.  Mikor csirkefejek fröcsögni kezdenek, hogy jajjszegényszerencsétlenvizsla, milyen élete lehet Budapesten, ami büdös, mindig elgondolkodom, miért is élnek itt ennyien, ha Mucsajröcsöge annyival jobb hely. Persze, imádok a Tiszánál lenni, faluskodni, meg széttúrni a töltést a pockok miatt, de ezt megtehetem a város határában is, ahová Gazdi folyton elvisz. Azonban van sok más dolog, amit nem tehetnék meg, ha nem ebben a büdös, koszos városban élnék, ami Pest.

1. Pózolhat Morzsi a Hősök terén?

 

2. Vonyíthat Csöpi a Szépművészöszömi Múzeum előtt?

 

3. Kacsázhat Picúr a Városligeti-tóban?

4. Látta már Mazsi a műjégpályát?

 

5. Buksit elviszik fröccsözni vagy kikötik a sarki kocsma elé?

 

És ez csak, ami egy dolgos hétköznap estéről eszembe jutott. Nem háborogni kellene, hogy a városban nem lehet élni, kutyával élni meg főleg, hanem tenni ellene, és megtalálni benne a töpit. Mert városi ebnek lenni alap.