“Mindig grafomániás voltam, ha valaki megkérdezte volna, miben szeretnék jó lenni, azt felelem: az írásban. Most megjelenik egy könyv, amin rajta lesz a nevem. Kisbetűvel ugyan, hiszen az alkotás érdemei a kutyámat dicsérik, de van hozzá némi közöm. Hogy jó lesz-e? Nem tudom. Körülöttem mindenki teljesen fel van pörögve, és izgatott és boldog. Én csak félek kicsit.
Mikor romantikus kamasz voltam, elképzeltem, hogy dedikálom majd a verseskötetem a Nagy Szerelemnek, aki nem lehetett az enyém. Volt néhány ilyen. Leginkább csak ilyenek voltak.
(Nem hiába mondják, hogy vigyázz, mit kívánsz.)
Versek helyett most a kutyám ugat a világra, hogy mit csinálunk rosszul, mi kétlábúak, mit csinálok rosszul én. És talán nem csinálok rosszul semmit, mert minden tévedésem, minden hibám oda vezetett, ahol lennem kell. Ide. Van két kutyám, és két nap múlva megjelenik egy könyv, amin rajta lesz a nevem. Kisbetűvel. Nem olyan könyv, amiről kamaszkoromban álmodoztam, és nyilván nem jön el az sem, akinek dedikálnék.
Azt mondjátok, megváltozik az életem, és kacsalábon forgó palotában fogok élni ezután. Csak mosolygok, mert ez nem erről szól, és nem is fontos igazán.
Ha megkérdezitek, mit jelent nekem ez a könyv, azt felelem: halhatatlanságot. Hogy azoknak, akiket a legjobban szeretek a világon, és akikkel olyan rövid időt enged az élet, Deménynek, Maxnak, Ivánnak, Sanyinak, Iszapnak, Bodzának, Lázárnak…négylábú szerelmeimnek nem kőbe, de papírra véstük a nevét.
És mikor ők nem lesznek már, akkor is ott maradnak velünk a történetek, amiket együtt éltünk át.
Mikor kamasz voltam, a Nagy Szerelmekről írtam verseket. Két nap múlva megjelenik egy könyv, nem lesz hősromantikus, nagyszabású vallomás. Csak egy hétköznapi mese, amit érteni fog, aki szeretett valaha kutyát. És kisbetűvel rajta lesz a nevem.”
– Judit –
(Fotók: Chikán Erika)
