Minden reggel az ágyamban ébredek. Talán sokan most felhördültök, hogy nagy cucc. Ám én nem tengődöm szánalmas párkapcsolatban. Én pár kapcsolatban élek, tökre megtehetném, hogy bomba testem hol ennél a csajnál, hol annál pihentetem. Nem teszem. Az otthon ott van, ahol szeretnek, mondjuk akkor otthonom az egész világ. Gazdinak viszont csak én vagyok. Meg Max, de ő tökre nem lát túl a mukikon. Iván, igen, de őt meg nem érdekli. Engem érdekel. Mármint az ágyam.

Az ágyam ugyanis a trónom, ahonnan legfontosabb döntéseimet hozom, melyek hatással vannak az egész univerzumra. Vagy lesznek, ha leigáztam a csirkefejeket. A probléma azonban, hogy Gazdi nevetséges önismereti gondokkal küzd, ezért fejébe vette, hogy átveszi a hatalmat az ágyam felett. Tehát lezavar.

Próbáltam finoman leszoktatni erről a lehetetlen küldetésről, amúgy is olyan csoffadt az egója, nem akartam, hogy ez az eleve kudarcra ítélt feladat teljesen rommá tiporja. Hiába. Kosból van, ha valamit akar, azt elég nehéz kiverni a fejéből. Nyilván örül a feje, ha végre belekeveredik valami, de az is minek?

Mikor a fürdőszobába megy, hogy hájas testéről lemossa semmihez nem fogható, parfümszerű illatomat, én befészkelem magam az ágyba. És várok. Nem mászom még a takaró alá, mert tudom, mi következik.

1. lépés: a Demény-gyere-le!

Ezzel kezdődik az este, hogy szépen kéri, menjek le. Lemegyek. Nyilván nem szívesen fekszem az ágytakarón, mikor a paplan sokkal melegebb. Lefáradok hát hősiesen, és megengedem, hogy eligazgassa a vackát. Nagylelkűen hagyom ugyanis, hogy ő is ott aludjon. Az ágyamban. Tudom, ez felelőtlenség, és emiatt is nőtt ennyire a fejemre, de nem tudom nézni, ahogy a földön kucorog. Mindig felébreszt, ahogy forgolódás közben beüti a térdét a padlóba.

Miután elhelyezkedett az ágy szélén, felmászom mellé. Szigorúan ügyelni kell az arányokra. A kétlábúaknak elég az ágy egyharmada. Már a nevükben is benne van, hogy kevesebbek nálunk, csökevényesek, hiszen feleannyi lábuk van mint nekünk. Minek nekik annyi hely? Minek???

Látványosan ledobom a testem, hogy a matrac is hullámozzon az örömtől, majd Gazdihoz préselődöm. Sokan ezt a szeretet jelének diagnosztiálják, ami tökre idiótaság. Ha szeretném, nyalnám a fülét. Ráfekszem, mert puha és meleg. Van a sok szalonnának néha előnye is. Horizontálisan.

2. lépés: a Demény-menj-le!

Kezdődik a hisztéria. Hogy nyomom. Meg, hogy büdös a szám. És vigyem innen a lábamat. Mit képzelek magamról? És Demény-menj-le!

Egy darabig tűröm, tűröm, aztán mikor már elegem van a zajszennyezésből, amit a szájával csinál. Lemegyek. Hangos. Idegesítő. Kimegyek az előszobába, ahol csak ipszilonban lehet megfordulni, és megfordulok. Várok.

Hallgatom, ahogy elcsendesedik, ahogy szuszog. Várok, mint egy igazi vadászeb a zsákmányra. Várok.
Észre sem veszi, és hipp-hopp már megint mellette fekszem.

Üvölt. Minek?

3. lépés: a Demény-takarodj!

Sose beszélj csúnyán azzal, akit szeretsz! Ezt a népnevelő célzatú bölcsességet most ajándékba szánom, hátha Gazdi is olvassa a blogot, és nem mond nekem ilyet többet. Milyen izé már? Takarodjak? Meg se hallom!

Konkrétan nem mozdítom a fülem bojtját sem. Meg semmit. Csak lapulok, mint kaka a bokor alján, hátha elfelejti, miért ilyen ideggörcs. Ha ilyenkor kicsúszik egy puki, akkor bukta. Elszabadul a pokol, és jobb menekülni! Vagy – ahogy a legnagyobb vezérek csinálják – várni kell, míg ő megy ki.

4. lépés: az Azonnal-takarodj-kifelé!

Ilyenkor képes fizikálisan is nyomatékosítani senkit nem érdeklő akaratát. Először körbeforgat a kezével, hogy ne a szájába érjen bele a mancsom, majd mikor nyöszörögve tudtára adom, hogy fogdossa a sajátját, a lábával elkezd letúrni az ágyról. És leesek.

Van az a vers, a nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Hát, elhallgatok.

Várok. Először csak a fejem teszem az ágyra, várok. Aztán az egyik mancsommal óvatosan fellépek. Várok. Nem mozdul. Szuszog. Nem vesz észre sem. Várok. A másik mancsommal is fellépek az ágyra, habpihe testemmel ránehezedem, nyikorog. Megijedek. Várok.

Fellépek. Nem megyek bele az arcába, csak ott az ágy végén kucorgok. Várok. Csend van. Megnyugszom, és elönt az öröm. Az ágy, az ágyam. A boldogsától automatikusan járni kezd a farkam, és fel sem eszmélek, már dobolom a radiátoron a Zörömódát. Felébred, ideges. Üvölt.

5. lépés: az Ó-nem-lehet-így-élni-ez-egy-állatkert-komolyan!

Kipattan az ágyból, és lerángat. A nagy stresszre, meg mert nincs ennyi mozgáshoz se szokva, pisilnie kell. Kimegy. Mire visszajön, az ágyban fekszem, és a párnán van a fejem. Sír. Belenyugszik. Lefekszik mellém.

És ekkor megjelenik Iván, hogy belefeküdjön az arcába.

Gazdi megpróbálja visszafoglalni az ágyat. Minden áldott este. Most mondjátok meg, minek?