“Rosszkedvűen ébredtem. Mind ismeritek a szabadság utolsó vasárnapját, mikor minden olyan üres lesz, és csak arra gondolsz hogy elszaladt az idő, és mennyire nem csináltál semmit. Nem olvastad ki azt az öt könyvet, amit akartál, nem láttad a Rembrandt-kiállítást, nem vacsoráztál a Vapiano-ban, és főleg, nem javítottad ki a dolgozatokat. Az órák elszaladtak, és holnap újrakezdődnek a hétköznapok, és vághatod a centit a következő szünetig. Csak feküdtem a kanapén, és nem tudtam, mitől lehetne ez a nap egy kicsit jobb. Hiába van 35 ezer lájk Demény facebook oldalán, attól még úgy ül melléd a magány reggelente, mint egy hűséges jóbarát. Gondoltam, fel sem kelek, csak átalszom a napot, vagy elmegyek szaunába, ami átmelengeti a lelkemet. Mozdulni sem bírtam. Aztán eszembe jutott az arca. Rég láttam olyan szépet, és tudtam, hogy semmi nem segíthet ezen a napon, csak ő. Úgy döntöttem, hosszú idő után először kimegyek Tárnokra, és megsétáltatom.
Fendernek hívják, és van gazdijelöltje, ami hatalmas megkönnyebbülés volt, mert így reménytelenné vált a szerelmem iránta. Valaki már lefoglalta, és haza fogja vinni. Csak gondoltam, kimegyek, és adok neki egy csókot. Fender egy tipikus vizsla, aki a nyakadban kezdi, ezerszázalékon ég, és ledönt a lábadról. Neki az élet egy hatalmas mosoly, minden szó ok az örömre, a farkával kékre csapkodja a lábad, letépi rólad a kabátot, mert minden vágya, hogy közel legyen, minél közelebb. Fender abban a kennelben lakik, amiben Demény lakott évekkel ezelőtt. Ő az a vizsla, akit hazavinnék. Aki miatt tuti idegösszeomlást kapnék néhányszor, aki megsokszorozná az ősz hajszálakat a fejemen, de akit imádnék tiszta szívemből élete végéig. Gazdijelöltes. Nem kellett félnem a szerelemtől.
Mégis szembejött. A szerelem ilyen, szembejön. Szemét dolog tőle. Mandinak hívják, és 3 éves. A gazdájától került az egyesület gondozásába. Ebben az állapotban. A lábán felfekvések, minden bordája, gerince látszik, és a füle egyszerűen ráfagyott a betonra. Mert ugye, hogy lehet vizslát kertben tartani, mert ugye nem kell neki még egy pokróc sem, csak a puszta beton, mert csak egy kutya. Mégsem ez rendített meg, a soványsága, a sebei, hanem a szeme. Ahogy rád néz, teljes bizalommal és nyíltsággal, ahogy egyetlen este után is úgy szalad minden idegenhez, mintha otthon lenne, ahogy kiálló kis csontjaival fut az eldobott labda után, mert van ereje, mert van kedve játszani. Megrendítő, hogy egy kutyában mennyivel több a bizalom és a hit, mint bennünk, emberekben. Én már sokkal jobban félek, ha valaki felém nyújtja a kezét, hogy aztán majd pofoncsap vele, hogy a szó, amivel most szeret, majd bántani fog. Miért vagyunk mi, emberek ennyivel gyengébbek? Miért nem tudunk így, feltétel nélkül szeretni? Mint Mandi.
Szerettem volna megmutatni nektek Tárnok legreménytelenebb lakóit, az öreg doglányt, a senkinek sem kellő Furbót, vagy Fikcót, a kócos tacskófiút, mindet, hogy esélyük legyen egy új, egy jobb életre.
De szerelmes lettem. Mandiba. És haza akarom hozni. Mert elfagyott a füle, mert minden csontja látszik, mert melegre van szüksége, egy otthonra és szeretetre. Haza akarom hozni.
És belefutok a saját csapdámba, hogy hirdetem, vigyetek haza ideiglenesen egy kutyát, de én nem teszem. Mert alig vagyok itthon, mert a lakásom olyan kicsi, hogy Demény csak Y-ban tud benne megfordulni, mert anyukám nem beszélne velem egy hónapig, mert van kifogás. Mert mi, emberek így leszünk szerelmesek, hogy a kisördög a bal vállon visongani kezd, miért ne tedd meg, miért ne remélj, miért ne szeress, miért teljes ostobaság az egész.
Ez a szabadságom utolsó vasárnapja, mikor minden olyan üres. És szerelmes lettem, reménytelenül. Úgy teszek, ahogy sosem tudtam tenni egyetlen kapcsolatomban sem: azt kívánom, találja meg a boldogságot valaki mással! Azt kívánom, vigye haza olyan, aki bátrabb nálam, akinek nagyobb a szíve, aki még bízni tud. Vigye haza valaki, mert minden csontja kivan, mert elfagyott a füle, és mert ennek ellenére is mosolyog, labdázik és szeret. Mert megtanulhatnánk tőle hinni.”
– Judit –
Imádnám… Kényeztetném… Minden nap Róla szólna… Viszont nem tehetem ki a saját felelőtlenségemnek. Egy ingatag lábakon álló kapcsolat; néha mennék, néha maradnék állapot; viták, veszekedések. Nem ezt érdemli. Gőzerővel dolgozom, hogy a meglévő “jókedv generátorokat” ne viselje meg túlzottan a jelenlegi állapot és ne rajtuk vezessem le a napi hisztit. Hamarosan új fejezet kezdődik, amiben remélem sikerül boldoggá tenni néhány elhagyott, kidobott, ártatlan ebet, megmutatva nekik, hogy a feltétel nélküli szeretetük nem hiábavaló 🙂 Mandi! Nagyon szurkolok, hogy mielőbb társra találj!
Judit, itt az ideje, hogy bátor légy!
Miért facsarod ki a szívem? Én haza hoznám (nagyon-nagyon!!!!!!) De van nekem is egy kutyi, meg egy cica. A fiaim nem lennének túl boldogok, ha bővülne a család, de belemennének, ha csak ideiglenes (most kérdeztem meg!) A cicákkal, hogy áll? Ja, és dolgozunk, tehát jó pár órát lennének egyedül napközben! Ha van jobb gazdi adjátok oda, de ha semmi, akkor bevállalom, bár tudom,hogy nem lesz könnyű elengedni (kb. bele fogok halni). Nem tudom mi ütött belém, de legyen.
Ó Judit, én egyszer azt mondtam, hogy az ideiglenesek OK, bár abba is belehalok minden alkalommal, amikor elmennek! De Tárnokra vagy gyepmesteri telepre soha, de soha nem fogok kimenni! Egyszerűen nem bírnám elviselni szegény kutyák látványát a rács mögött úgy, hogy tudom, nem tudok segíteni rajtuk! Nem megyek Tárnokra sétáltatni, mert belehalnék, hogy utána vissza kell Őket tenni a kennelbe, és nem hozhatom haza. És most mégis megtettem, karácsony másnapján kint voltam Tárnokon sétáltatni, és segítettem vacsorát osztani. És pontosan úgy volt, ahogy gondoltam, percekig csak sírni tudtam, mert olyan megrázó volt látni a sok kutyát, akik mind jöttek oda a rácshoz, nyomták oda az orrukat és várták, hogy szóljak Hozzájuk, megsimogassam Őket. Két vizslát sétáltattunk, Fendert és Furbót! Igen, Fender pontosan olyan, amilyennek leírtad: „aki a nyakadban kezdi, ezerszázalékon ég, és ledönt a lábadról”, „a farkával kékre csapkodja a lábad, letépi rólad a kabátot, mert minden vágya, hogy közel legyen, minél közelebb.” Furbó is ilyen, nem is értem, miért nem kellett még senkinek. Én is legszívesebben elhoztam volna Őket, de nem lehet! 🙁 Nem, mert van 2 saját kutyám, és állandóan van nálunk egy ideiglenes futrinkás vizsla. 2014-ben 12(!!) olyan napunk volt, amikor nem volt nálunk ideiglenes! Volt olyan 2-3 hét, amikor egyszerre két vizsla volt itt! Mindez egy panellakásban! Tudom, hogy ennél többet nem tudok tenni, és mégis pontosan ugyanazt érzem, amit Te, hogy még ezt, meg azt, ja és még amazt is haza akarom hozni, mert szükségük van rá! Lehetőleg mindet, mert az egyik kicsi, a másik sovány, a harmadik…. stb… stb…. És tudom, hogy Tárnokon még mindig jobb nekik, mint az utcán, a gyepin, vagy a „gazdának” nevezett kegyetlen embernél, akitől elkerültek. Tudom, hogy a futrinkás lányok és fiúk szuper kis csapata mindent megtesz, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsa Nekik, de…. Este sötét van, hideg van, és Ők ott vannak egyedül, és biztosan nem is értik, hogy miért.
És Ó, Istenem, most itt van Mandi és Róla eszembe jut Rege, aki szintén ilyen, vagy ha lehet, még rosszabb állapotban került hozzánk! És megint ugyanazt érzem, amit Te, hogy haza kéne hozni, mert meleg és szeretet kéne Neki! És megint én érzem magam rosszul, mert nem tehetem, mert itt van Pille, aki 3 hete jött hozzánk, még csak 5 hónapos, de Ő is megjárhatta már a poklot, mert demodexesen, lázasan, fül- és hörgőgyulladással, hasmenéssel, csont soványan érkezett! Mindezek ellenére virgonc, játékos, pörgős, kajla, mint minden kölyök, és bízik, minden emberben feltétlenül bízik. Újra és újra elcsodálkozom a hozzám kerülő vizslákon, hogy mindazok után, amiken keresztül mentek, még mindig tudnak feltétel nélkül bízni az emberekben. Tényleg többek nálunk.
Azt mondod, mindig van kifogás, azt mondod: „Azt kívánom, vigye haza olyan, aki bátrabb nálam, akinek nagyobb a szíve, aki még bízni tud.”
Nem gondolom, hogy ezek kifogások, nem gondolom, hogy kevésbé vagy bátor, vagy kevésbé nagy a szíved! Egyszerűen ismerni kell a határainkat, és ahogy Adri mondta egyszer, tudomásul kell venni, hogy nem tudunk mindenkin segíteni! 🙁 Akkor is, ha ebbe mindig kicsit (nagyon) belehalunk (én legalábbis).
Úgy gondolom 1-1 ilyen bloggal, poszttal Te nagyon sokszor rengeteget segítesz, <3 hiszen volt már rá példa, nem is egyszer, hogy így talált magának ideiglenest 1-1 kutya, pl. Titusz is! 🙂
Elnézést, hogy kicsit hosszúra sikeredett az írásom, de ez a blog (is) nagyon megérintett, és úgy éreztem, ezt le kell írnom.
Nagyon remélem, hogy az írásaid alapján minél többen veszik a bátorságot ahhoz, hogy legalább ideiglenesen befogadjanak 1 kutyát, és megtapasztalják, azt a nagyszerű érzést, amikor egy lerobbant, rossz állapotban érkezett kutyából egy gyönyörű, jó kiállású kutya kerül gazdához!!!! 🙂
Meghatóan szép. Szívet facsaró… <3 Nekünk is van egy Vilikénk, és imádjuk!!! 😀
Szerintem Neked ott kellene köztük élned és dolgoznod…(bár Neked az nem lenne munka!)
Akkor talán megnyugodna a lelked, ha minden nap biztonságot és szeretetet tudnál nekik nyújtani!
Ismerem ezt az érzést……! <3
Kilészítesz
Megsirattál ismét! 🙁 Drága kis vizsla, mit tehettek veled??? Remélem valaki haza visz és a Neked igazán járó szeretet adja és nem fog bántani, nem kell a betonon aludnod és melegben leszel!!!!