“Rosszkedvűen ébredtem. Mind ismeritek a szabadság utolsó vasárnapját, mikor minden olyan üres lesz, és csak arra gondolsz hogy elszaladt az idő, és mennyire nem csináltál semmit. Nem olvastad ki azt az öt könyvet, amit akartál, nem láttad a Rembrandt-kiállítást, nem vacsoráztál a Vapiano-ban, és főleg, nem javítottad ki a dolgozatokat. Az órák elszaladtak, és holnap újrakezdődnek a hétköznapok, és vághatod a centit a következő szünetig. Csak feküdtem a kanapén, és nem tudtam, mitől lehetne ez a nap egy kicsit jobb. Hiába van 35 ezer lájk Demény facebook oldalán, attól még úgy ül melléd a magány reggelente, mint egy hűséges jóbarát. Gondoltam, fel sem kelek, csak átalszom a napot, vagy elmegyek szaunába, ami átmelengeti a lelkemet. Mozdulni sem bírtam. Aztán eszembe jutott az arca. Rég láttam olyan szépet, és tudtam, hogy semmi nem segíthet ezen a napon, csak ő. Úgy döntöttem, hosszú idő után először kimegyek Tárnokra, és megsétáltatom.
Fendernek hívják, és van gazdijelöltje, ami hatalmas megkönnyebbülés volt, mert így reménytelenné vált a szerelmem iránta. Valaki már lefoglalta, és haza fogja vinni. Csak gondoltam, kimegyek, és adok neki egy csókot. Fender egy tipikus vizsla, aki a nyakadban kezdi, ezerszázalékon ég, és ledönt a lábadról. Neki az élet egy hatalmas mosoly, minden szó ok az örömre, a farkával kékre csapkodja a lábad, letépi rólad a kabátot, mert minden vágya, hogy közel legyen, minél közelebb. Fender abban a kennelben lakik, amiben Demény lakott évekkel ezelőtt. Ő az a vizsla, akit hazavinnék. Aki miatt tuti idegösszeomlást kapnék néhányszor, aki megsokszorozná az ősz hajszálakat a fejemen, de akit imádnék tiszta szívemből élete végéig. Gazdijelöltes. Nem kellett félnem a szerelemtől.
Mégis szembejött. A szerelem ilyen, szembejön. Szemét dolog tőle. Mandinak hívják, és 3 éves. A gazdájától került az egyesület gondozásába. Ebben az állapotban. A lábán felfekvések, minden bordája, gerince látszik, és a füle egyszerűen ráfagyott a betonra. Mert ugye, hogy lehet vizslát kertben tartani, mert ugye nem kell neki még egy pokróc sem, csak a puszta beton, mert csak egy kutya. Mégsem ez rendített meg, a soványsága, a sebei, hanem a szeme. Ahogy rád néz, teljes bizalommal és nyíltsággal, ahogy egyetlen este után is úgy szalad minden idegenhez, mintha otthon lenne, ahogy kiálló kis csontjaival fut az eldobott labda után, mert van ereje, mert van kedve játszani. Megrendítő, hogy egy kutyában mennyivel több a bizalom és a hit, mint bennünk, emberekben. Én már sokkal jobban félek, ha valaki felém nyújtja a kezét, hogy aztán majd pofoncsap vele, hogy a szó, amivel most szeret, majd bántani fog. Miért vagyunk mi, emberek ennyivel gyengébbek? Miért nem tudunk így, feltétel nélkül szeretni? Mint Mandi.
Szerettem volna megmutatni nektek Tárnok legreménytelenebb lakóit, az öreg doglányt, a senkinek sem kellő Furbót, vagy Fikcót, a kócos tacskófiút, mindet, hogy esélyük legyen egy új, egy jobb életre.
De szerelmes lettem. Mandiba. És haza akarom hozni. Mert elfagyott a füle, mert minden csontja látszik, mert melegre van szüksége, egy otthonra és szeretetre. Haza akarom hozni.
És belefutok a saját csapdámba, hogy hirdetem, vigyetek haza ideiglenesen egy kutyát, de én nem teszem. Mert alig vagyok itthon, mert a lakásom olyan kicsi, hogy Demény csak Y-ban tud benne megfordulni, mert anyukám nem beszélne velem egy hónapig, mert van kifogás. Mert mi, emberek így leszünk szerelmesek, hogy a kisördög a bal vállon visongani kezd, miért ne tedd meg, miért ne remélj, miért ne szeress, miért teljes ostobaság az egész.
Ez a szabadságom utolsó vasárnapja, mikor minden olyan üres. És szerelmes lettem, reménytelenül. Úgy teszek, ahogy sosem tudtam tenni egyetlen kapcsolatomban sem: azt kívánom, találja meg a boldogságot valaki mással! Azt kívánom, vigye haza olyan, aki bátrabb nálam, akinek nagyobb a szíve, aki még bízni tud. Vigye haza valaki, mert minden csontja kivan, mert elfagyott a füle, és mert ennek ellenére is mosolyog, labdázik és szeret. Mert megtanulhatnánk tőle hinni.”
– Judit –
