“Mikor a Vizslamentésben dolgoztam, nem kellett soha gazdijelöltek közül választanom. Én voltam, aki megtalálta a rászoruló kutyát gyepmesteri telepeken, csirkefej gazdáknál, én intéztem a kommunikációt, vagy mondjuk úgy, a marketinget. De nem kellett azon gondolkodnom, hogy az a család, aki épp BuksiértMorzsiért jelentkezik, megfelelő lesz-e neki. Most itt ülök, nem csillámló sziklafalon, hanem egy kényelmetlen irodai széken, amiről épp rálátok a kosarában édesdeden alvó Kóficra, és azon gondolkodom, mi alapján dönthetek én az életéről?
Szeretném-e megtartani? Hogyne. Álmaim kutyája, drótoskócos macsócsávó. De nem lehet. Részben kislakás, részben hosszú munkanapok. Maxnak nagyon nem jó állapotban van a hátulja, gerince, el kellene küldenem MR-re, specialistához, aki mond rá valamit, hogy tehetünk-e még érte valamit, vagy csak várjuk, hogy kicsússzon alóla a hátsó lába, mint Lázárnak. Nem fogok azon panaszkodni, mennyibe kerül a vizsgálat, a porcvédő, a fájdalomcsillapító…
Ő a kutyám, mikor babaként először lerágta a fél karomat, megígértem neki, hogy vigyázok rá, míg él. És míg ő van nekem, nem lesz más kutyám. Büszke vagyok a falkámra, mert bármilyen korú, nemű, fajtájú kutyát, bármilyen kóbor macskát hazahozhatok hozzájuk. Nem boldogok, de bízom bennük. Most Kófic jött. És Kófic megy. De hová?
Négy jelentkező írt eddig e-mailt, amiben hosszasan és szépen vázolják az életüket, hogy miért Kóficot szeretnék, és milyen lenne a sorsa. Van vicces levél, amiből süt a jókedv, van szomorú, és van igazán megrendítő is. Életek, családok, érzések. Én bepillanthatok most. Megfordult a fejemben, hogy a személyes adatokat elhagyva, megosztanám veletek őket, hogy lássátok, mi alapján választok. De nem tudom, mi alapján fogok. Minden család alkalmas és érdemes arra, hogy Kófic, vagy bármilyen más kutya gazdája legyen.
És furcsa érzés, hogy dönteni kell, mert itt van négy (öt, száz) család, aki kutyát szeretne, és ezer kutya, aki gazdára vár. Mégsincs heppiend. Nekem pedig döntenem kell, ami sokkal nehezebb lesz, mint hittem. Kóficból csak egy van, és tudom, hogy oda kerül, ahová kerülnie kell. És tudom, a többi családra is vár egy kutya valahol, remélem, mielőbb megtalálják egymást.”
– Judit –
