“Sok rossz tulajdonságom van, megkérdezhettek bárkit, de az egyik legrosszabb, hogy szerelemből hozok döntéseket. (Ez mondjuk, Demény nagy szerencséje.) Így volt teljesen egyértelmű, hogy az első autóm 9 évvel ezelőtt egy fekete, napfénytetős Renault Twingo lesz. Akkor még kutyám sem volt, de imádtam az életérzést, hogy vezetés közben bámulhatom a csillagokat, hogy kívülről pici, könnyű vele parkolni, tolatni, ami kezdő sofőrként elég gyatrán ment, belülről viszont hatalmas, IKEÁs vásárlásokkor simán kilógattam a 2 méteres polcot a tetőn, befér egy bicikli is. Költöztem is vele eleget.
Jules (volt) a neve, Zsül. Csak így franciásan. És elképesztő módon imádtam. Legalább 100ezer kilométert tettem bele. És a szívemet. Most pedig búcsúznom kell tőle.
Hétfőn a reggeli csúcsban, munkába menet ugyanis egyszerűen megállt a Margit-híd közepén. Felforrt szegényem agyvize, a hűtőfolyadék – ahogy illik – megégette a kezem, és akkor a kapcsolatunkra pont került. Sosem voltam rá mérges, akadt sok baja, de nem hagyott nagy bajban, nem felejtett az út szélén sohasem. Megesett, hogy hajnalban egy hosszas út után leparkoltam, és másnap nem indult, de bajban nem hagyott. Most sem mondhatom, hogy megtette. Még hazajutottam vele, de valami eltört bennem. Tudtam, hogy ez a vége.
Régi terv volt egy új autó. Mert kellett, mert szükségem van rá, és erre szántam a könyvért kapott töpirevalót is. Hogy veszek egy új autót. Aminek le lehet húzni az ablakát, aminek ki lehet nyitni a csomagtartóját, fel lehet nyitni a motorháztetejét anélkül, hogy vérezne a kezem, aminek nincs tükörre kopva az összes kereke, aminek működik az ablaktörlője, nem hiányoznak gombjai, és lehetőleg nem nagykorú. Amivel bátran el tudok indulni bárhová, anélkül, hogy attól félnék, meghalunk. Nem Jules.
Rekviem egy álomért, mert most elbúcsúzom valamitől, ami az életem része volt 9 éven át. A leghosszabb kapcsolatom. Jules új gazdát, vagy végső nyughelyet keres, mert nem hiszem, hogy lenne bárki más, aki meglátja benne a lelket, amit én úgy imádtam. És szégyellem, de nehéz a szívem, úgy érzem, cserben hagytam – én őt, aki soha engem.
Mert Jules volt, akivel Maxot hoztam, mikor magamhoz vettem, ő költöztetett Miskolcról Egerbe, Egerből Pesre, az összes szerelmem – legalábbis a felnőtt életemből – utazott benne, megcsókolt. Vittem benne tanítványt orvoshoz, mentem barátokkal a Tiszához. Ő vitt az egyik legkedvesebb barátom temetésére, vagy a bátyám esküvőjére. Voltam benne boldog, néha zokogtam is, megesett, hogy vörösbort ittam, hogy azt terveztem, választok egy fát, vagy a Dunának megyek. Elhúzott tetővel zötyögtünk a régi hármason, és üvöltöttem, hogy “Legyen úgy!” Ő mindig ott volt velem. És nem utolsó sorban, benne utazott annyi kutya az új élet felé, és persze Demény, mikor kihoztam a gyepiről.
Abból a pénzből vettem, amit az apám után örököltem. És most már ez sem marad. Elhasználtam. Elhasználtuk. Lejárt az ideje, a közös időnk. És potyognak a könnyeim, hogy így ér véget, ilyen méltatlanul. De hát szerelem volt ez is, és a szerelemnek mindig ilyen vége van, nem?
Jules, köszönöm, hogy vigyáztál rám és a falkámra! Vidám utat neked, bármerre is menj ezután!”
– Jules –
Ez az írásod a kedvencem, néha újra elolvasom 🙂
Kedves Judit!
Pontosan most megyek át én is ezen. Tök idiótának tartottam magam, hogy megkönnyezem az írásod, de olvasva a többi kommentet, sok hasonló érzésű ember van itt 🙂 Lujzi, egy 12 éve vásárolt társam, egy kis B Corsa, aki elvitt mindenhova, átélt velem sok mindent és nekem ő is olyan mint egy házikedvenc. Pont azt éreztem én is, hogy hogyan tehetek vele ilyet. Cserbenhagyom. Megöregedett, ezért megválok tőle, hát milyen ember vagyok én? Jelenleg a pénz sem érdekel amit érte kapok, csak az a fontos, hogy jó helyre kerüljön és szeressék 🙂 Ami valószínűleg meg is oldódik, talán családba marad…. Megvan már az új társ, aki a maga nemében gyönyörű, és már most imádom, de az öreg vénlány mindig a szívem egy fontos helyében fog maradni, életem egyik legmeghatározóbb “tárgya” volt. 🙂 Sok boldogságot és sok új kellemes kalandot kívánok majd Neked és falkádnak az új autóhoz és csak a szépre emlékezz. 🙂
Judit !
Ismerős az érzés , én az első kocsimtól a kis sárga polskimtól váltam meg nehezen, bár nem ment messzire, mivel a fiam vezette utánam, de ő volt az első autóm, amit a férjemtől kaptam 16 évesen és 21 éves koráig volt az enyém. Soha nem hagyott ott sehol, semmi baj nem volt vele, de eljött az idő, amikor meg kellett tőle válnom, de mindig örömmel gondolok rá.- te is ezt fogod tenni és örülj majd az ujnak, amit nagyon megérdemelsz …
Tokèletesen megèrtelek Judit, èn is 2 ève “engedtem el” az èn Bella-mat, egy màr 10 èves Ford Fiesta volt, 8 ève volt enyèm. O is, ezen a 8 èven àt, mindenutt ott volt velem, a munkàba ès foleg a kutyàknàl, a menhelyen ahova jàrtam èvekig, jàrtam vele macskàkhoz, kutyàkhoz, baràtokhoz, ismerosokhoz, ismeretlenekhez, ahol kutyàk voltak ès szuksèguk volt segitsègre. Vittem orvoshoz, haza hozzàm, valakihez, a menhelyre, orvostòl hoztam, szedtem ossze utcàròl, idovel a kocsi olyan volt mint egy kutyaòl, mert tobb kutya utazott benne, mint ember. Ott volt minden ami kutyàknak kellett, ètel, ital, pòràz, nyakorv, takarò, lepedo, orvossàg, pelus (nekem volt 2 kutyàm aki hasznàlt pelust), mindent amit el elhet kèpzelni mai kell kutyànak. Egyszer egyik menhelyi kutya megràgta belul, nem tudtam, hogy megmagyaràzni a fiamnak, akkor ugyanis mèg ovè volt a kocis, csak kolcson adta… èn is mindent àtèltem benne, boldog voltam, sirtam, nevettem, mèrges voltam, a 8 èv alatt tobbet voltam a kocsiban mint màshol. Vittem baràtnoket orvoshoz àllattal, mentem màsokkal a menhelyre, szedtem ossze kutyàt, macskàt, sunit, madarat, èn nem utaztam, az èletem abban a vàroskàban volt ahol laktam, de nem unatkoztam ès az èn Bella-m nèlkul nem tudtam volna meglenni. Neki is idovel minden fèle baja lett, de azèrt o sem hagyott ott sehol, mindèg el tudtam vinni a “doktor bàcsihoz”, hogy valahogy ujra ràbeszèlje, hogy mèg tartson ki egy ideig. De aztàn màr az utòbbi idoben màr o sem tudott segiteni neki. Bella is az ut kozepèn “adta ki a lelkèt”, nagy fekete fust kozepette, de azèrt mèg haza vitt. Mèg egy hònapot ott àllt az udvarban, nem tudtam ràszànni magam, hogy kihivjam a kocsi lebontòkat. Van ròla rengeteg kèpem, de nem szeretem – mèg – nèzni oket, mert mèg mindig megszorul a szivem. Utàna vettem egy Opel Corsa-t, azt 6 hònap utàn elajàndèkoztam, mert el utaztam. Hozzà mèg nem “nottem” annyira. Nehèz, de muszàly elfogadni, hogy mindennek vège van, majd idovel megszokod a màsikat. Demènyèk segiteni fognak “otthonossà” tenni, nemsokàra majdnem ugy fog kinèzni mint Jules. Jò szerencsèt hozzà.
Szerelem, szerelted, szerelte, szeret ő, ADIEU!!!!!!!
Már nagyon hiányoltam a blogot, a kávémba potyogó könny izét, ..hát most megkaptam. El kell engednünk az elmúlókat, az emlékezéshez nem kellenek tárgyak, csak lélek, az amiből Neked Judit, több embernek elegendő van.Az új autót ugyanúgy “elhasználják” majd Deményék és a többiek belülről, Ha lehet, valami apróságot “ments át” Jules-ből az új autódba, akkor aztán biztosítva lesz a folyamatosság. Sok szerencsét és meghatározó élményt kívánok az új szerzeményhez.
Hello!
A tárgyak életünk apró részleteit és történéseit füzik össze, mindig emlékeztetnek valakire, valamire. Sok tárgyam van, apró, majdnem mihaszna dolgok lehetnének a történeteik nélkül. Javaslom csempéssz ki valamit Jules-böl és építsd be az újba. Egy kapcsoló, gombocska, visszapillantótükör, a többit majd a falka leamortizálja az új kocsiban is.
🙂
Judit! Próbáld elengedni… Én így ragaszkodom tárgyakhoz, mint te az autóhoz,és a végtelenségig próbálom visszahozni őket , de az idejük lejár, meg kell próbálni elengedni őket.. ez így van a szeretteinkkel is….. Remélem egy új autóval legalább olyan tartalmas életed lesz, mint a régivel..