“Sok rossz tulajdonságom van, megkérdezhettek bárkit, de az egyik legrosszabb, hogy szerelemből hozok döntéseket. (Ez mondjuk, Demény nagy szerencséje.) Így volt teljesen egyértelmű, hogy az első autóm 9 évvel ezelőtt egy fekete, napfénytetős Renault Twingo lesz. Akkor még kutyám sem volt, de imádtam az életérzést, hogy vezetés közben bámulhatom a csillagokat, hogy kívülről pici, könnyű vele parkolni, tolatni, ami kezdő sofőrként elég gyatrán ment, belülről viszont hatalmas, IKEÁs vásárlásokkor simán kilógattam a 2 méteres polcot a tetőn, befér egy bicikli is. Költöztem is vele eleget.
Jules (volt) a neve, Zsül. Csak így franciásan. És elképesztő módon imádtam. Legalább 100ezer kilométert tettem bele. És a szívemet. Most pedig búcsúznom kell tőle.
Hétfőn a reggeli csúcsban, munkába menet ugyanis egyszerűen megállt a Margit-híd közepén. Felforrt szegényem agyvize, a hűtőfolyadék – ahogy illik – megégette a kezem, és akkor a kapcsolatunkra pont került. Sosem voltam rá mérges, akadt sok baja, de nem hagyott nagy bajban, nem felejtett az út szélén sohasem. Megesett, hogy hajnalban egy hosszas út után leparkoltam, és másnap nem indult, de bajban nem hagyott. Most sem mondhatom, hogy megtette. Még hazajutottam vele, de valami eltört bennem. Tudtam, hogy ez a vége.
Régi terv volt egy új autó. Mert kellett, mert szükségem van rá, és erre szántam a könyvért kapott töpirevalót is. Hogy veszek egy új autót. Aminek le lehet húzni az ablakát, aminek ki lehet nyitni a csomagtartóját, fel lehet nyitni a motorháztetejét anélkül, hogy vérezne a kezem, aminek nincs tükörre kopva az összes kereke, aminek működik az ablaktörlője, nem hiányoznak gombjai, és lehetőleg nem nagykorú. Amivel bátran el tudok indulni bárhová, anélkül, hogy attól félnék, meghalunk. Nem Jules.
Rekviem egy álomért, mert most elbúcsúzom valamitől, ami az életem része volt 9 éven át. A leghosszabb kapcsolatom. Jules új gazdát, vagy végső nyughelyet keres, mert nem hiszem, hogy lenne bárki más, aki meglátja benne a lelket, amit én úgy imádtam. És szégyellem, de nehéz a szívem, úgy érzem, cserben hagytam – én őt, aki soha engem.
Mert Jules volt, akivel Maxot hoztam, mikor magamhoz vettem, ő költöztetett Miskolcról Egerbe, Egerből Pesre, az összes szerelmem – legalábbis a felnőtt életemből – utazott benne, megcsókolt. Vittem benne tanítványt orvoshoz, mentem barátokkal a Tiszához. Ő vitt az egyik legkedvesebb barátom temetésére, vagy a bátyám esküvőjére. Voltam benne boldog, néha zokogtam is, megesett, hogy vörösbort ittam, hogy azt terveztem, választok egy fát, vagy a Dunának megyek. Elhúzott tetővel zötyögtünk a régi hármason, és üvöltöttem, hogy “Legyen úgy!” Ő mindig ott volt velem. És nem utolsó sorban, benne utazott annyi kutya az új élet felé, és persze Demény, mikor kihoztam a gyepiről.
Abból a pénzből vettem, amit az apám után örököltem. És most már ez sem marad. Elhasználtam. Elhasználtuk. Lejárt az ideje, a közös időnk. És potyognak a könnyeim, hogy így ér véget, ilyen méltatlanul. De hát szerelem volt ez is, és a szerelemnek mindig ilyen vége van, nem?
Jules, köszönöm, hogy vigyáztál rám és a falkámra! Vidám utat neked, bármerre is menj ezután!”
– Jules –
