“Egy darabig csendben tűröd, hogy mindenütt kóbor, beteg állatok vannak. Arra gondolsz, hogy biztos lesz, aki segít, vagy elfordítod a fejed, mert nem a te gondod, mert nem tudod, mit tehetnél. Aztán jönnek a segélykérő posztok, a szomorú szemek, és már semmi máson nem is jár az eszed, csak azon, hogy segíts. Az állatvédelemben ez a két véglet van; nem érdekel, nem a te problémád, vagy meg akarod menteni az egész világot. Régen én is azt gondoltam, nincs is értelme másképp, csak, ha megváltod a világot.
Többszázezer kóbor, rászoruló kutya van az országban. Hogy miért az én problémám? Miért a te problémád? Mert nem ők tehetnek róla, mert mi, emberek tettük ezt velük. Mi dobtuk ki őket, mikor meguntuk az ugatást, az ásást, mikor nem volt pénzünk etetni őket, mikor megöregedtek. Mi hagytuk őket egy menhely előtt, mi kötöztük őket zsákba, mi kínoztuk, mi szaporítottuk, mi nyomorítottuk őket meg. Hogy te nem? Hogy nincs közöd azokhoz a férgekhez, akik ilyesmire képesek? De van. Ha más nem, hát genetika. Mondhatod, hogy szégyen embernek lenni, de nincs választásod. Vagyis szerintem van: legyél jobb ember, mint azok, akik miatt mások szenvednek.
Az állatvédők megpróbálják megváltani az egész világot, megpróbálnak megmenteni minden kutyát. Pedig nem lehet. Ez egy háború, és vannak áldozatok. Négylábú, ártatlan áldozatok. És vannak hősök is. Nem csak az a hős, aki napi szinten küzd a kóbor állatokért, aki menhelyen dolgozik, aki fuvarban segít, aki lapátolja a kutyaszart. Nem csak az, aki az orvosnál tölti minden szabad percét, még csöpög az infúzió. Mindenki az, aki segít, aki tud Ember maradni akkor is, mikor “ez nem az ő problémája”.
Azt vettem észre, hogy nagyon sokan vagyunk olyanok, akik szeretnének segíteni. Nem napi szinten harcolni, hanem a háttérből küldeni a muníciót, a háttérből adni az erőt, csak nem tudják, hogyan. Vajon a pénz, amit küldünk, célbaér? A tápot azok a kutyák eszik meg, akiknek szántuk, vagy eladják a piacon? Láttunk már mindenfélét, hallotunk ezt-azt, elvesztettük a bizalmunkat.
A Deményista Mentorcsoport lényege, hogy havonta olyan egyesületeket mutassunk be, akik megérdemlik a támogatásunkat. Ez volt az első hónap, a Szent Ferenc Alapítvány Agármentését támogattuk, és Charly lábműtétjét. Tárgyi adományokat, és több mint félmillió forint adományt gyűjtöttünk nekik egy hónap alatt. Volt, aki több ezer forintot utalt, volt, aki csak egy ötszázast. És mikor ezt láttam, meghatódtam. Mert nem lehet megváltoztatni az egész világot, de apránként javíthatunk rajta.
Abban hiszek, hogy ha minden ember havonta csupán ötszáz vagy ezer forintot szánna jótékony célra, szebb helyen élnénk. Mindegy, hogy a kertitörpementést, a beteg gyerekeket vagy épp a kóbor kutyákat támogatod, csak legyen benned szándék a segítésre. Ahogy a kedvenc borászatom szlogenje is mondja: “Törekszünk a jónak gyakorlására.” Ezt szeretném, hogy törekedjünk a jóra.
Olyan könnyű azt mondani, “nem az én gondom”, és várni, hogy más oldja meg. Valójában a mi gondunk, a mi országunk, mind a mi kutyánk. Igen, érdemi változás csak akkor lesz, ha törvényileg fogják szabályozni az állattartást és állattenyésztést, addig azonban nem ülhetünk ölbe tett kézzel.
Hiszek a “civil” erőben, mert akinek kutyája van, tudja, mi a szeretet, és aki tudja, mi a szeretet, az nem nézheti tétlenül ártatlanok szenvedését. Egy ezres vagy egy zacskó táp kislépés neked, de sok kis lépés vezet el a célhoz.
Ezt is tanulni kell, hogy érzékenyek legyünk szociálisan a környezetünkre. Az iskola, amelyben tanítok példát mutat ebben is. A gyerekek micvéket tesznek, ami jócselekedetet jelent. Már az ötödikeseink is gyűjtenek, hol pizsamákat beteg gyerekeknek, hol tisztálkodó szereket menekülteknek, hol egy állatmenhely lakóinak tápot.
Remélem, nem csak a jövő nemzedéknek lesz természetes, hogy segítsen, hanem még mi is tanulhatunk tőlük törődést. Segíteni sajnos mindig lesz kinek. Ma az agarak, holnap a nyíregyházi Állatbarát Alapítvány és Bobi.
Törekszünk a jónak gyakorlására?”
– Judit –
Igen, igen, és mégegyszer igen! Csak ez lehet az életfilozófiája mindenkinek, és igen tanítani kell a felnövő generációt, az embereket magunk körül, hogy vegyük észre más élőlény nyomorát, kínját, bánatát, és a lehetőségeinkhez képest segítsünk! Ne várjuk mindig másoktól a megoldást! És ahogy a dal is mondja: “Egy út van, én ebben hiszek:
A mindent elsöprő szeretet,
A rossz felett győzni fog a jó!”
Hogy kerülhet állatmenhely az Önök listájára, hogy segítsék? Nekik kell jelentkezni, vagy valakinek ajánlani kell?
Éveken át éreztem a késztetést, hogy kutyás életem kapcsán kiírjam magamból a fájdalmat, a felháborodást. Úgy éreztem ezt meg kell tennem újságíróként, még akkor is, ha azt a diplomámat rég a szögre akasztottam. Mióta olvaslak és különösen ez az írásod megnyugtatott: nekem itt nincs az írással dolgom. Látom a saját gondolataimat, érzéseimet profi módon megfogalmazva úgy, ahogy nekem sose ment volna. Él bennem a remény, hogy előbb-utóbb ezek a gondolatok eljutnak a diákokhoz, mert meggyőződésem, hogy az állatvédelmet az oktatás szintjén kell megalapozni. Ne add fel, amit elkezdtél!
Egész hétvégén egy kóbor cicába próbáltuk visszalehelni a lelket egy állatvédővel mert nem akart enni orvosnak meg lett mutatva, fecskendőből etettük lazacpasztával meg vitaminos pasztával tegnap estére már megevett vagy 20-25 szem jutalomfalatot kicsi siker de örökbe nem akarja fogadni senki mert felnőtt macska hiába van oltva féregtelenítve hiába barátságos, mint ahogy Cili macska se kellett senkinek pedig szürke pedig okos de ő is elmúlt már egy éves. Úgyhogy most a cégnél lakik aztán ha már nem lesz egyszer a cég akkor majd az én gondom lesz hogy neki is otthont biztosítsak. Szélmalomharc de aki belekerül az soha nem bírja abbahagyni mert ha nincs már pénz a számládon akkor is inkább úgy döntesz hogy akér az ételedre félretett pénzből is kifizeted az állatorvost mert nem bírod nézni ha egy állat szenved. Örülök hogy a rajongótáborodnak köszönhetően kicsit meg tudod mozgatni az embereket és legalább pár kutyán tudsz segíteni. Nehéz de szép feladat amibe belefogtál kívánom hogy sikerüljön jó sokáig folytatni.
Ismét mintha csak az én gondolataimat írtad volna le! Ugyanezt érzem, szívem szerint összeszednék minden utcán kóborló kutyát! De nem tudom, nem lehet! Nincs hova tennem, egy lakótelepi panelban két saját és egy ideiglenes mellett egyszerűen nem tudom megtenni! És ilyenkor mindig egy kicsit belehalok! Amikor csak annyit tudok tenni érte, hogy adok Neki enni és inni, de nem tudom magammal vinni! Vagy olyankor, mint az elmúlt 2 napban 2x is, ismerősök kérnek tőlem segítséget, hogy mit csináljanak az utcán talált kutyával! Nem tudok Nekik mit mondani azonkívül, hogy minél előbb nézessenek chipet! Mert tudom, hogy tele vannak a menhelyek, sehol nincs hely, nincs pénz és lehetőség! Sajnos nem várható, hogy hipp-hopp ott terem valamelyik állatvédő szervezet és máris magához veszi a kutyát. És ilyenkor úgy érzem, hogy ennek soha nem lesz vége, sziszifuszi munkát végzünk. Ugyanakkor tudom, hogy a sok-sok apró segítség, ha összeadódik, nagyon sokat ér! Valamiben mindenki tud segíteni, menhelyre menni kutyát sétáltatni, ideiglenesen befogadni, törölközőket, takarókat vagy bármi használható dolgot adni a menhelyeknek, aki megteheti, pénzt utalni! Nagyon jó, hogy elindítottad ezt a kezDeményezést, és összefogtad a segíteni szándékozó embereket, akik esetleg nem tudták, hogy merre induljanak, kinek segítsenek! Nagyon nagy dolog, hogy időt és energiát szánsz rá, hogy ezt megszervezd, összefogd! Köszönjük, hogy magadra vállaltad ennek a csoportnak a létre hozását és a koordinálását! Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult az első hónap sikeréhez!