“Egy darabig csendben tűröd, hogy mindenütt kóbor, beteg állatok vannak. Arra gondolsz, hogy biztos lesz, aki segít, vagy elfordítod a fejed, mert nem a te gondod, mert nem tudod, mit tehetnél. Aztán jönnek a segélykérő posztok, a szomorú szemek, és már semmi máson nem is jár az eszed, csak azon, hogy segíts. Az állatvédelemben ez a két véglet van; nem érdekel, nem a te problémád, vagy meg akarod menteni az egész világot. Régen én is azt gondoltam, nincs is értelme másképp, csak, ha megváltod a világot.
Többszázezer kóbor, rászoruló kutya van az országban. Hogy miért az én problémám? Miért a te problémád? Mert nem ők tehetnek róla, mert mi, emberek tettük ezt velük. Mi dobtuk ki őket, mikor meguntuk az ugatást, az ásást, mikor nem volt pénzünk etetni őket, mikor megöregedtek. Mi hagytuk őket egy menhely előtt, mi kötöztük őket zsákba, mi kínoztuk, mi szaporítottuk, mi nyomorítottuk őket meg. Hogy te nem? Hogy nincs közöd azokhoz a férgekhez, akik ilyesmire képesek? De van. Ha más nem, hát genetika. Mondhatod, hogy szégyen embernek lenni, de nincs választásod. Vagyis szerintem van: legyél jobb ember, mint azok, akik miatt mások szenvednek.
Az állatvédők megpróbálják megváltani az egész világot, megpróbálnak megmenteni minden kutyát. Pedig nem lehet. Ez egy háború, és vannak áldozatok. Négylábú, ártatlan áldozatok. És vannak hősök is. Nem csak az a hős, aki napi szinten küzd a kóbor állatokért, aki menhelyen dolgozik, aki fuvarban segít, aki lapátolja a kutyaszart. Nem csak az, aki az orvosnál tölti minden szabad percét, még csöpög az infúzió. Mindenki az, aki segít, aki tud Ember maradni akkor is, mikor “ez nem az ő problémája”.
Azt vettem észre, hogy nagyon sokan vagyunk olyanok, akik szeretnének segíteni. Nem napi szinten harcolni, hanem a háttérből küldeni a muníciót, a háttérből adni az erőt, csak nem tudják, hogyan. Vajon a pénz, amit küldünk, célbaér? A tápot azok a kutyák eszik meg, akiknek szántuk, vagy eladják a piacon? Láttunk már mindenfélét, hallotunk ezt-azt, elvesztettük a bizalmunkat.
A Deményista Mentorcsoport lényege, hogy havonta olyan egyesületeket mutassunk be, akik megérdemlik a támogatásunkat. Ez volt az első hónap, a Szent Ferenc Alapítvány Agármentését támogattuk, és Charly lábműtétjét. Tárgyi adományokat, és több mint félmillió forint adományt gyűjtöttünk nekik egy hónap alatt. Volt, aki több ezer forintot utalt, volt, aki csak egy ötszázast. És mikor ezt láttam, meghatódtam. Mert nem lehet megváltoztatni az egész világot, de apránként javíthatunk rajta.
Abban hiszek, hogy ha minden ember havonta csupán ötszáz vagy ezer forintot szánna jótékony célra, szebb helyen élnénk. Mindegy, hogy a kertitörpementést, a beteg gyerekeket vagy épp a kóbor kutyákat támogatod, csak legyen benned szándék a segítésre. Ahogy a kedvenc borászatom szlogenje is mondja: “Törekszünk a jónak gyakorlására.” Ezt szeretném, hogy törekedjünk a jóra.
Olyan könnyű azt mondani, “nem az én gondom”, és várni, hogy más oldja meg. Valójában a mi gondunk, a mi országunk, mind a mi kutyánk. Igen, érdemi változás csak akkor lesz, ha törvényileg fogják szabályozni az állattartást és állattenyésztést, addig azonban nem ülhetünk ölbe tett kézzel.
Hiszek a “civil” erőben, mert akinek kutyája van, tudja, mi a szeretet, és aki tudja, mi a szeretet, az nem nézheti tétlenül ártatlanok szenvedését. Egy ezres vagy egy zacskó táp kislépés neked, de sok kis lépés vezet el a célhoz.
Ezt is tanulni kell, hogy érzékenyek legyünk szociálisan a környezetünkre. Az iskola, amelyben tanítok példát mutat ebben is. A gyerekek micvéket tesznek, ami jócselekedetet jelent. Már az ötödikeseink is gyűjtenek, hol pizsamákat beteg gyerekeknek, hol tisztálkodó szereket menekülteknek, hol egy állatmenhely lakóinak tápot.
Remélem, nem csak a jövő nemzedéknek lesz természetes, hogy segítsen, hanem még mi is tanulhatunk tőlük törődést. Segíteni sajnos mindig lesz kinek. Ma az agarak, holnap a nyíregyházi Állatbarát Alapítvány és Bobi.
Törekszünk a jónak gyakorlására?”
– Judit –
