“Ő már megtalálta a gazdit!”
“Veletek kellene maradnia!”
“Gazdi úgyis megtartja!”
Nem tartja meg. Vackor ma új gazdához költözik. Lesz neki kistestű kutyahaverja és nagytestű macskafőnöke. Gazdái, akik mindent meg fognak neki adni, kezelik a szívférgességét, fizioterápiára hordják a lába miatt, és vállalják, hogy várhatóan egy műlábbal kell majd élnie, hogy a gerincét kímélje. Mindemellett pedig nagyon fogják szeretni.
Az ideiglenesség ilyen. Mire kutyává válik a kezeid között, mire megnyugszik és beilleszkedik, addigra el kell mennie. És áltathatjuk magunkat, hogy könnyedén veszi majd, de nem. Vackor biztosan nem. Neki én leszek a gazdi, aki megint lepasszolta, cserbenhagyta, elhagyta. Pedig úgy szeret. Elképesztő az a ragaszkodás, ami kialakult köztünk. Folyton a lábam alatt van. Ha a konyhába megyek, odafekszik, ha a nappaliba, oda, ha a fürdőbe, az ajtó előtt vár.
Mikor megismertem, harapott. Semmi bizalom nem volt benne, felemelni? Meg ne próbáld! Nyakörvet adni rá? Életveszély. Kapdosott, rettegett. Ma már a lépcső előtt várja, hogy felemeljem, és menjünk sétálni. Imád. És az igazság az, hogy én is teljesen odavagyok érte.
Azt mondják, ó, te minden kutyába szerelmes vagy, és hazavinnéd az összeset. Pedig nem igaz. Kófic álmaim kutyája volt, amire mindig vágytam, álomszép, drótos srác, és könnycsepp nélkül adtam át az új családjának.
Vackor más. Már most is kivagyok a gondolatra, hogy ott hagyom egy neki idegen helyen. Idegen emberekkel. És sírni fog, és keresni fog, és várni fog. És én nem megyek.
Mert az az ideiglenesség. Hogy elengeded. Akármilyen szerelem. Mert ha egy kutyát befogadsz, háromnak adsz esélyt. Mehet a helyére egy új a menhelyen, és a gyepmesteri telepen is, ahonnan a menhely átvette. Láncreakció. Segítesz. De rajtad ki segít ilyenkor? Mikor el kell engedni? Mikor fáj?
És végigpörög az agyadon, hogy marad. Hogy igazán nem foglal sok helyet, mert csak 8 kiló. És anyukád majd megbékél, bár elég hajthatatlan. És ha két kutyát tudsz etetni, hármat is, és amúgy is, annyira beilleszkedett. Már Demény sem veri meg, és Iván is odabújt.
És olyan cuki, a kis kócos pofája, és szeret. Annyira szeret, amennyire csak egy mentett kutya tud. Mert az tényleg más. A ragaszkodás, a hála, hogy te voltál, aki megmutatta neki, nem minden ember szörnyű. Megmutattad neki, milyen gazdisnak lenni.
De az ideiglenesség ilyen. El kell engedned. Mert jobb helye lesz, mert nem tudsz neki annyit adni, amennyit érdemel. Mert a saját kutyáid háttérbe szorultak, mert túl sokat lenne egyedül, mert iszonyú kicsi a lakás, mert nem engedheted meg anyagailag, és önzés lenne.
Az ideiglenesség ilyen. Nem kérdezi senki, hogy mit érzel. Csak megérkezik, mindent felborít, mindent átalakít, aztán elmegy. És szörnyen érzed magad, és sírsz. És arra gondolsz, soha többé. Mert nem vagy normális.
Vackor teljes értékű családtag nálunk, úgy szeretem, ahogy a többieket. Meghasad a szívem. Mert ma gazdához költözik. Elmegy.
És már most potyognak a könnyeim.
Az ideiglenesség szívás. Minden tiszteletem annak, aki ezt csinálja. Mint látjuk, én nem vagyok rá alkalmas.
Szeretlek, Vac. Jó kutya legyél!”
– Judit –
Szép napot!
Nálunk volt 4 napot Béni, most Pálpepéék a gazdik, de amikor eljön, olyan fülmosást kapok, hogy a dokik is csodájára járnak. De Csokiról is kapunk híreket. És most Réti csavarog el a macskák után…..
Szóval, nekik mind – mind nagyon jó…..
Az ideiglenesseg szivas. En is sirtam mar pasi letemre, es meg fogok is… Az erzest nagyon jol leirtad!
Kedves Judit!Nagyszerű ember vagy!A hozzáállásod és a mérhetetlen nagy szereteted példaértékű! A két kutyusssal közös kép fog minden állatbarátot emlékeztetni arra, hogy a szeretet a világon a legnagyobb kincs! Szép napot! Vàrom a további szuper posztokat! 🙂
Jú ár ö hiró!!!
Nagybetűvel,mellkason.
Felkészítelek,hogy mindig ott fog a fejedben motoszkálni és hiányozni fog,utána elhesegeted ezeket a gondolatokat azzal,hogy neki így a legjobb.És thénylegh!!! De hiányzik.És ez ellen nem fogsz tudni tenni nevör evör semmit.
Fogalmazzunk úgy,hogy így van jól,mert minden a régi lesz,de kicsit azért mégsem.Viszont az tuti,hogy az élet meg gazdagabb lett tőle,más,kiforgatott egy rövid időszakra és az ember megszereti ezt a kiforgatott létet.
Nem tudsz igazából visszatérni a ,,régi” élethez,mert ez nem a régi élet lesz,hanem valami tökmás,kicsit üresebb,fura,ajjnemár élet.Egy darabig.Aztán vagy jön egy újabb idi baba,vagy úgy határozol,ennyi.De mindenképpen több lesz valamitől az egész és jobban értékeled majd óhatatlanul is az összes időt,ami osztott volt,most pedig csak a saját srácoké.
Megmutatni,hogy milyen gazdisnak lenni,csodálatos küldetés! 🙂
Olvasom ezt a sok vigasztaló szót, de Te, akinél volt olyan ideiglenes valaha is, aki igazán meggyötört lelkűként érkezett, aki a félelmen kívül nem érzett mást az emberek iránt és lassan, lépésről lépésre megtanítottad elfogadni, majd bízni és lassan szeretni is, Te most mélyen hallgatsz, nem kommentelsz, csendben könnyezel, legbelül facsar és szorít valami, furdal és nem enged, mert ha nem is mered kimondani, ha ki is találsz rá felmentő indokokat, Te átvertél, becsaptál egy lelket, akit “megszelidítettél”! És találkozhatsz vele bárhányszor, vigasztalhat, hogy boldog, hogy szeretik, de minden alkalommal, amikor meghallod a nevét vagy meglátod őt, egy pillanatra az a kétségbeesett, rémült tekintet fog bevillanni, amikor tudatosult benne, hogy elhagyod!
Mert elhitetted Vele, hogy Ő szíved kuglófjának egyetlen szem mazsolája, majd kiköpted! 🙁
Én így éltem meg mindkét ideiglenesem “elherdálását”. Bocsánat.
Olvasva a posztodat és a kommenteket – persze, hogy végig bőgtem! Belőlem is rossz ideiglenes gazdi lenne – mert tuti, hogy nem tudnám odaadni!
Maximálisan megértelek – de mégis igazad és igazuk van azoknak akik azt mondják el kell őket engedni!
Persze jól megsiratni, mert annélkül nem megy :'(
Egyszer te nyugtattál, mikor 4 hónapig nálam lévő ideiglenes futrinkás Sofi elment Németországba. Hmm. Most hasonló (fehér) cipőben vagy. Teljesen megértelek. Jelenleg 1 éve van nálam Misina, nap-mint nap megkapom a környezetemtől, miért nem fogadom örökbe a másik két vizsla mellé, hogy tehetem ezt?….azért, pont azért, amiket itt leírtál. Köszönöm! Nem én vagyok a szar gazda aki kidobta, leadta (mit’om én) én az vagyok, aki kihozatta onnan vidékről, majd befogadta, hogy meggyógyuljon, szedje össze magát hízzon, s családban éljen a rácsok helyett míg jön az álom gazdi. Nem tudjuk előre meddig maradnak, egy-két hét, hónapok, évek? Nagyon nehéz, de mikor fényképet kapok az új családból boldog leszek, most is mikor Sofira képére gondolok, s remélem egyszer kis “pöcsös” is hasonló helyen lesz.
Én is hajlamos vagyok/voltam azt hinni, kutyáinknak mi agyunk a ‘zistenek, a nélkülözhetetlen, a pótolhatatlan, a semmihez nem fogható. Be kellett látnom, nem így van, vagy legalább is nem abban a formában, ahogy én képzeltem. Amikor a drótos fiúnkat elvitték Angliába egy versenyre, egyetlen percig sem búsongott, tette a dolgát: csajozott, mindent lepisált, apportozta a papucsokat és minden mást, ami a szájába fért, kaját kunyerált, jól viselkedett, megtette, amit kértek tőle. Amikor érte mentünk, rettenetesen örült nekünk, de nem jobban, mint amikor munkából hazaérünk nap, mint nap. Be kellett látnunk, koránt sem csinált akkora ügyet a dologból, mint pl. én. Ugyan ezt tapasztaltam fordítva is: két évesen érkezett hozzánk egy drótos lány, jó helyről, szeretve volt, vadászott, addig egy igazi vizsla-paradicsomban élt, de 10 perc elteltével senki nem mondta volna meg, nem velünk van születése óta. Néha szokott találkozni eredeti gazdijával is, mindig örül neki, nem látni rajta, hogy nyomot hagyott volna benne az elválás.
Nekünk is volt amputált kutyánk, míg én már a műtét előtt lelki beteg voltam, az amputáció után meg órákig sokkos, vacsoraosztáskor Dömper már aznap este tökéletes technikával pörgött maga körül három lábbal is.
Ezt csodálom legjobban a kutyákban: a rugalmasságukat, az alkalmazkodóképességüket, a kitartásukat, és hogy született optimisták, mindig megpróbálják a legjobbat kihozni egy helyzetből.
Reméljük, Vackor is ilyen…
Judit, idemásolok egy hozzászólást a FB-ról, mert ott sok van, hátha nem veszed észre, itt meg kevés, és ez tényleg vigasztaló:
Volosinovszki Vanda:
Judit! Ideiglenestől vettük át Mimit kb. két hónapja. Az idinél is két hónapig éldegélt. Beilleszkedett. Imádták. És ő is imádta az ideiglenesét, akinek sokan mondogatták, amit most neked (úgyis megtartod). Nem sírt, mikor hozzánk költözött. kicsit meg volt illetődve pár napig, de nem volt gond. És azóta már bandáztunk az ideiglenessel is. Mimi nagyon örült neki, és aztán mosolyogva, farkcsóválva hazajött velünk. Hidd el, ha szeretik a gazdik, Vaci is hamar be fog illeszkedni, és boldog élete lesz.
Judit átérzem. Én sem tudok jó ideiglenes lenni. Rohan nálunk volt 10 napig, ennek már 2 éve. A mai napig ha a facen meglátom a fényképét, hogy milyen önfeledten játszik a kutyatársával elszorul a szívem. De amikor olyan kép van fent, hogy a gazdijaihoz odabújva alszik, a mai napig elsírom magam. Ez a mi sorsunk ideiglenesnek kellene lenni az érzéseinknek, csak akkor nem magunk vagyunk. Kitartás…..
Akit igazán szeretünk, elengedünk. Attól, hogy máshoz kerül, még nem szűnik meg minden kapocs, barátok még lehettek 🙂
A bölcs szeretet hosszútávra tervez, jó helyre kerül ez a kis lény, s ha bármi közbe jönne, Ti ott lesztek a háttérben. Elgyászolni pedig fontos, úgyhogy sírd csak ki Magad nyugodtan és aztán legyél nagyon büszke Magadra, hogy egy ilyen ember vagy 🙂